Jékely Zoltán: A Történelemhez

Ismét megejtettél, Történelem,

vakondlyukban bujkáló tarka semmi;

hős lendület incselkedik velem,

s úgy érzem, messze, messze kéne menni.

Hol vagy található, mesés anyag,

hol van szép országod kezdete, vége?

Jelenünk java is beléd szalad,

s mánk holnap szomszéd csillag tölteléke.

Beléd botorkál az emberi nem,

s elmúlásunkat kicsinyítve, látom:

a sivatag sárgálló végtelen,

csontváz poroszkál rajta teveháton.

Ó, embernemzetség! Csillagszilánk

vetett ide a földre, bizonyisten!

hogy nyughatatlan, huncut és falánk

tested éljen, haljon, termékenyítsen.

Időfonálra futtatott virág,

történelem, hazugtermésű semmi!

Be szeretnék mennyen és poklon át

mélyen magasló kékjeidbe menni!

Amikor Jékely Zoltánnak A Történelemhez című verse megszületett 1939-ben, még nagyon messze voltunk – kereken ötven esztendőnyire – attól az elmélettől, mely „a történelem végét” vizionálja nekünk.

Igen, Francis Fukuyama rövidke, 1989-es dolgozatára gondolunk, amely óriási visszhangot kiváltva pár év múlva könyvnyi terjedelemben is megjelent, és megerősítette, hogy a liberális demokráciánál nincs nagyobb jó, mert ez „az emberiség ideológiai fejlődésének a végpontja”. Vagyis: a történelemnek vége van.

De hiába az ötven év különbség, a tengernagy időbeli távolság Jékely Zoltán versének megszületése és Fukuyama elmélete közt, ez a költemény mai szemszögből is értelmezhető. Elsősorban azt a józan belátást idézi föl bennünk, hogy a történelem időről időre igenis véres erőteljességgel hallat magáról, vagyis: egyáltalán nem ért véget.

Hogy lehetne már vége a történelemnek? Hiszen „időfonálra futtatott virág”: igaz, hogy szükségszerűen elhervad, de csakis azért, hogy aztán újra kibimbózzon. Semmiképp sem lehet vége. Most is, mint mindig: „Hazugtermésű semmi”. Újra és újra elénk perdül ez a „vakondlyukban bujkáló tarka semmi”, így ma is formálja az embert: akár valljuk, akár tagadjuk, hogy a liberális demokrácia fejlődésünk netovábbja...

                Penckófer János