Nagy László: Egyedül

Jaj április, te április,

ló-lábak, tüzek, trombiták,

szalagok, buja tekervények,

virulnak taknyos kis remények,

a hóhérnak is nyit virág.

Jaj április, te április,

szívemen ez a marok hó,

mintha csöngetne valaki,

nyitom – üres a folyosó,

megcsaltad lélegzetemet,

nem vagy te test, csak képzelet,

csontod a fény, húsod az álom,

ó, halhatatlan rosszaságom!

Nagy László nem járat áprilist velünk.

Jól ismerjük e hónapot: zsenge, friss és kissé taknyos. Nem először láttuk, szagoltuk, éreztük. Még szipogunk, ám csak orrfúvás után lélegezhetünk fel, végre-valahára megérkezett a tüdő- és tudattágító idő.

Igazi tavaszköszöntő vers, mi meg kietlen hónapokon vagyunk túl. Rügyek robbannak, virágok fakadnak, vizek áradnak. És bizony, a „hóhérnak is nyit virág”.

Nagy László e sora mindent elmond az újrakezdés szent kegyelméről. Még a gyűlölt, lenézett hóhérnak is… „Hát akkor nekünk is!”– visszhangozza a profánul szent egónk. Van ebben a sorban egy kis villoni íz, frank csintalanság, hisz a remény is ugyanilyen pajkos és csintalan, lólábakon trappol elénk, tüzet és jövőt ígér – aztán elvágtat a messzeségbe. Nélkülünk.

Mert ott maradt szívünkön a marok hó, hibernált múltunk, bespájzolt érzelmeink.

Lehet, hogy a tavasz a legnagyobb szemfényvesztő, kicsal és megcsal, ahogy a kedves teste is inkább álom, mint hús, de fáj rá a fogunk. Nagyon fáj. Azért is érezzük ennyire egyedül magunkat az évszakok határán, hisz a határon bármi megtörténhet.

Lehet, hogy csak egy tavaszi hangulatra írt szerelmes versecskéről van szó, de benne van minden télen elvermelt érzelem, benne van minden féltve őrzött vágy. És a remény, hogy a tavasz kiolvasztja ezeket. Sokat ígér a tavasz, de csak óvatos duhajként kokettáljunk vele, mert ha a költő nem is, az április még bolondját járathatja velünk. Készüljünk fel a reményre!

                        Pataki Tamás