Vasárnapi üzenet: 2023. június 18.
„Uram, kihez mehetnénk...” (János 6, 68)
Avagy helyzetismertetésünk barátainknak az „örökkévalóság szempontjából”
Kedves Barátaink!
Jó rólatok tudni és rátok gondolni.
A kárpátaljai magyarságunk mindenkori történelmi préseit szorosabbra húzó Isten uralta időben különösen felértékelődik az együtt érezni, imádkozni, gondolkodni, harcolni és keresni kész, az önazonosságát a testvériségben felismerő és felvállaló közösség.
Mi itt, e szorításban napról napra őszinte, közvetlen önmegadással rácsodálkozunk Isten védő és áldó gondviselésére: hogy e személyessé váló történelmi terhek cipelése közben kapunk egyértelmű vezetést és felismerésekhez juttató józanságot, hálára indító erőt és egymás újrafelfedezését jelentő együttérzést, önmagunkon túllépni képes bizalmat és az Istentől függés felvállalását eredményező hitet; hogy az állandó megélt tapasztalattá váló külső bizonytalanság súlyaihoz kötött értelmünk és fizikai valónk lekorlátozottsága sok értékeinket és kapcsolatainkat cserbenhagyó felesleges és kiszolgáltatottságában szánalmas „túlmozgásunktól” is megszabadít(hat). Mindez a kegyelem különös formája. Talán így szükséges... Ideje volt, rendet kell tenni... A jövőt csak rendezetten lehet várni... Bár frusztráló a sötét, de a korlátozottan megtakarított fényenergia által leszűkített térben koncentráltabban lehet egymásra figyelni és találni; bár a drámaian irányított drámai hírek egyre agresszívabban hódítják és torzítják személyes, közösségi motivációinkat, az identitás- és életteret jelentő kapcsolati hálónkat, de most közvetlenebb és mélyebb valóságában érthető és élhető meg a valóságunkból száműzni akart Isten megszólalása és megszólítása; bár minden nappal fojtogatóbbak a jövőre irányuló kérdéseink, de a minden érzékelhetővel és logikussal szembeni végső életválasztásunkban egyetlen megtartó kapaszkodóként és új valóságot egyedül teremteni méltó és képes erőként marad meg számunkra az isteni igazság. Tehát e nem végső, ezért igazítható mivolta miatt kegyelmi elő- és erőpróbát jelentő megmérettetésben tragikusan lepleződik, a tér- és időbeli megkínált és választott eddigi kapaszkodóink és reménységeink, így történelmi személyes és közösségi bekötöttségeink, valamint stabilitásunk illúziójának szánalmas léterőtlensége és így végső magányunk. A történelem idő- és térhorizontján magányára és magányában önmagára ismerő kárpátaljai magyarságunk ellenlogikai létének döbbenete elemi erővel világít egyházunk és nemzetünk vertikális küldetéslétére: létünk létezése, a küldetésünk létezése. A küldetésünk valósága, a látszatvalóságok (e mostani) eltűnésével (is) még valóságosabbá tisztul(hat). A küldetésünkbe való kapaszkodás, az Istenbe való kapaszkodás. A Kárpátaljai Református Egyházunk – a sokrétegű kihívások történelmi arénájába helyezetten – a keresztyén kultúránkban rég nem hallott és ezért megrendítő egzisztenciális őszinteséggel, az örököt és a mulandót kérdésként felfedő és választ váró történelem urával szemben, a múlt minden emberileg helyrehozhatatlan torzításának, torzulásának és rongálásának, roncsolódásának és súlyos sötétségének, súlyosabb sötétítésének felismert és elismert valósága által még hitelesebben, a maga valóságának teljességeként kizárólagos módon vallhatja meg: „Uram, kihez mehetnénk... Örök élet beszéde van tenálad.”
Radvánszky Ferenc
