Atombombák az ókorban?
„Izzó füst- és lángtorony, tízezer nap fényessége”
Kr. e. 1500 körül északnyugat felől árja törzsek nyomultak be Indiába, és a szubkontinens déli harmadába szorították be az őshonos dravidákat. A hódítók később több népre szakadoztak, eredeti szanszkrit nyelvükből alakultak ki az élőbeszédben használt nyelveik, míg a szanszkrit közös irodalmi nyelvükké vált, ezen íródtak vallásos műveik, a Védák, valamint hatalmas eposzuk, a Mahábhárata és rövidebbik hőskölteményük, a Rámájana. Az előbbi mintegy háromezer éves, ám csak a Kr. e. IV. században jegyezték le, míg az utóbbit kb. háromszáz évvel később foglalták írásba. Ám mindkettőben találunk meghökkentő sorokat.
„A földkerekség minden energiáját tartalmazó izzó füst- és lángtorony, tízezer nap fényessége emelkedett tündöklően. Ismeretlen fegyver volt, a halál óriási hírvivője, amely porrá változtatta a vrishnik és az andakák (két hadviselő fél – a szerk.) egész faját. A testek annyira megégtek, hogy felismerhetetlenek lettek. Pár óra múlva az összes élelem megfertőződött. A tűzből menekülve a katonák a habokba vetették magukat megtisztítani testüket és felszerelésüket” – olvashatjuk a Mahábháratában egy csata kapcsán. „Aztán (annak a hatalmas fegyvernek az istene) samsaptakák (az eposzban szereplő egyes harcosok) tömegét ragadta el paripáikkal, elefántjaikkal, fegyvereikkel, mintha csak száraz levelek volnának. Hatalmas elefántokat égetett el a fegyver, földre hullott valahány. A lovak és a harci szekerek szintén elégtek a fegyver energiájától.” A szanszkrit szövegek Brahma fegyverének, illetve Indra lángjának nevezik az óriási erejű fegyvereket (Brahma a hindu főisten, Indra egy hindu istennő), s bevetésük kapcsán arról is olvashatunk, hogy a „vasnyilak” kilövése után forró szél söpört végig a csatatéren. Máshol vimánáról, „repülő szekérről” (repülőgépről?) kilőtt fegyverről írnak, mely magába foglalta a Világegyetem minden hatalmát, felrobbanásakor ezer nap fénye villant fel, elvakítva mindenkit, s acélos dörrenés hallatszott. De a Rámájanában is találkozhatunk különös leírásokkal, amint Ráma, Visnu hindu isten 7. földi reinkarnációja csatába indul harci vimánájával: „Halálos lövések fellegei sötétítették meg az égboltot, és takarták el a Nap fénylő arcát. Szörnyű szelek rázták meg a dombokat, völgyeket és a tengereket. A Nap arca fakó lett a szálló fekete portól.”
A felemelkedő izzó füst- és lángtorony, a mindenkit elvakító fényfelvillanás mintha egy nukleáris fegyver bevetésekor létrejövő éles fényű tűzgömböt és felemelkedő izzó gombafelhőt láttatna, az acélos dörrenés pedig az atomrobbanás hanghatását idézné. A lövések fellegei akár szétterülő, elsötétülő gombafelhőkre is utalhatnak. A mindent és mindenkit megperzselő, a felismerhetetlenségig összeégető hőhatásról egy atombomba hőhatása juthat az eszünkbe, a hol szörnyű erejűnek, hol forrónak nevezett, mindent és mindenkit felkapó szél a nukleáris fegyver elsöprő erejű, forró lökéshullámára emlékeztet, a „vasnyilak” pedig akár atomtöltetet hordozó rakéták is lehettek. A szálló fekete porról nukleáris hamueső juthat az eszünkbe. A csata túlélőinek mosakodása, felszerelésük lemosása ugyancsak atombomba bevetését idézi, mivel a sugárfertőzés ellen mosakodni és mosni is kell.
De van-e bármilyen tárgyi bizonyíték ókori nukleáris robbantásokra? A Líbiai-sivatagban 1932-ben Patrick Clayton, az Egyiptomi Földtani Intézet földmérője intenzív hőhatás miatt megüvegesedett homokdarabokra bukkant. Albion W. Hart amerikai mérnök pedig évtizedekkel később észrevette, hogy a szaharai fragmentumok ugyanolyanok, mint amilyeneket az 1945-ös alamogordói kísérleti atomrobbantás után találtak az utóbbi helyszínén. Meteorrobbanás egyes vélemények szerint nemigen hozhatta létre az egyiptomi üvegdarabokat, mivel meteorkrátert sem találtak, amelyikből származhatnának, amellett olyan átlátszósági és tisztasági fokot mutatnak, amilyen nem jellemző a meteorbecsapódáskor képződött üvegdarabokra, melyek vassal és más anyagokkal szennyezettek. Nukleáris robbanásból jöttek létre?
De kik készíthettek és vethettek be atombombát az ókori Indiában, illetve Afrikában – már ha tényleg ez történt? Világos, hogy a bronzkori indusok nem rendelkezhettek nukleáris fegyverekkel. Kik lehettek az isteneik, akikről azt is olvashatjuk az eposzokban, hogy hatalmas égi városokon repülnek valahol fenn? Idegen lények lettek volna, égi városaik űrhajók lehettek, s egyes „istenek” ki tudja, miért, de beavatkoztak az indiai államok konfliktusaiba? Vagy csak kísérleteztek a fegyvereikkel? Vagy az eposzok „isteni” fegyverei és az atombomba közötti hasonlóságok a véletlen művei, s csupán mitikus fegyverekről van szó? (Bár kicsit sok a véletlen…) Amellett kik és miért robbantottak volna atombombát a Líbiai-sivatagban az ősidőkben? A Földet meglátogató idegen lények, akik kísérleti robbantást hajtottak ott végre? De miért tették volna? Vagy mégiscsak meteorrobbanásból, csak éppen krátert létre nem hozó légköri robbanásból születtek meg a különös üvegdarabok? Fellebben-e valaha a fátyol az indiai eposzok különös, homályos szövegeiről és a Líbiai-sivatag üvegdarabjairól?
Lajos Mihály
