Vasárnapi üzenet: 2024, július 14.

„Dicsőség legyen az Úrnak örökké! Örüljön alkotásainak az Úr! Tekintetétől reszket a föld, érintésétől füstölögnek a hegyek. Éneklek az Úrnak, amíg élek, zsoltárt zengek Istenemnek, amíg csak leszek”.

Zsoltárok 104, 31–33

A 104. zsoltár olvasásakor a teremtés csodái között tanulmányi kiránduláson érezhetjük magunkat, ahol eget és földet, állat- és embervilágot megjárva és megláttatva Isten Lelke vezet körbe; és haladás közben egyre többet tudhatunk meg a teremtés működéséről, működtetéséről és céljáról; de a kirándulás végső céljaként egyre többet tudhatunk meg a teremtés Alkotójának személyéről, bölcsességéről és elgondolásáról. E tanulmányi sétán Isten Lelke alkalmazkodik a mindenkori emberhez. Mint amikor a felnőtt, egy járni tanuló gyerekkel sétál és a nagy alkalmazkodik a kicsi lépteihez, és a nagy veszi át a kicsi haladási tempóját. Isten így alkalmazkodik hozzánk is, így veszi fel a mi tempónkat is (mert bizony Istennek le kell lassulni a mi nanotechnológiát és mesterséges intelligenciát alkotó és világűr felé rugódozó képességeinkhez is...) A kegyelem egy különös formája, amikor Isten alkalmazkodik hozzánk (azért, hogy az Ő üzenete eljusson hozzánk, annak tartalmát és stílusát igazítja a mi megértési képességünkhöz)  A bennünket körülvevő teremtett világ, a maga létével mindenki számára érvényesen, a legáltalánosabb bizonyságtevője a Teremtőnek. A magunk bűn miatti deformációja miatt, az isteni, hozzánk igazított magyarázó körbevezetés nélkül, a teremtésben bár megismerhetünk mechanizmusokat, de célt nem; megismerhetünk létkérdéseket, de létválaszokat nem; megismerhetünk alkotói szükségszerűséget, de Alkotót nem. Ezért az ismeret mértéke egyenesen arányos az alázat mértékével. De az ismeret önmagáért történő halmozása agyonnyom, de az ismeret Lélek általi rendezése értelmessé tesz. A 104. zsoltárban a Teremtésben minket vezető Lélek hozzánk igazítottan mutatja be a teremtés értelmét és célját.

A teremtés Isten szeretetének tárgya. Mert „Isten a Szeretet”. S a szeretetnek iránya van (nincs önmagában való, csak valakit/valamint szerető szeretet). Tehát a valamilyen irányban kiáramló szeretet, megkeresi/megteremti a maga tárgyát. A Szerető, Önmagát kiteljesíteni vágyó boldog Isten (1Tim. 1, 11) megteremti a teremtést, a maga örömére (a cethalat, hogy azzal játszadozzon – 26. vers). Tehát a teremés legfőbb alaptartozéka a szeretet; a teremtés legfőbb alapérzése: a boldogság; a teremtettség legfőbb alaptevékenysége: az Alkotójával való játékos közösség. Ebben a teremtésbeli rendben idegen a bénító és pusztító szorongás, félelem, rosszindulat.

A teremtés az istentisztelet kórusa. Mert az Ég és a Föld (és minden, amit mi a mindenen értünk) az Isten dicséretéért létezik. Ezt mutatja be a hétnapos Teremtéstörténet. Ahol a teremtési kibontakozás a szombat, az istentiszteleti nap felé halad. Mint amikor mi egy ünnepre készülődünk, és ezért sütjük meg a süteményt és töltjük meg a káposztát, főzzük meg a levest és a sonkát stb. S akkor van minden teremtésnek (a porszemnek és a csillagnak, a kis egérnek és a nagy elefántnak, a bármilyen nemzethez tartozó embernek és emberi teremtésnek) értelme, ha minden létmegnyilvánulásával Istent dicséri.

Radvánszky Ferenc
református lelkipásztor