A mikor eljegesedő, mikor felmelegedő Antarktisz

Újból kizöldülhet a hatodik kontinens?

Az Antarktisz nagy részét ma 2-3 km vastag jégpáncél borítja. A tengeri élelemforrásokkal táplálkozó állatvilág egyedül a partvidéket népesíti be, s csupán a kontinens 0,3 százalékát borítja növényzet. Ám egykor trópusi paradicsom volt a jégsivatag helyén, a globális felmelegedés hatására pedig lassan ismét zöldülni kezd a világrész.

A földtörténeti ókor (paleozoikum) vége felé, 200–300 millió évvel ezelőtt a később Afrikára, Dél-Amerikára, Indiára, Ausztráliára, Madagaszkárra és az Antarktiszra széttöredező nagy déli kontinens, a Gondwana-föld összeforrt a majdan Észak-Amerikára és Eurázsiára szakadt nagy északi földrésszel, Laurázsiával, s létrejött Pangea szuperkontinens, melynek déli része a déli sarkvidékre tolódott, s itt mintegy 300 millió éve kezdetét vette a permokarbon jégkorszak. Dél-Amerika, Afrika, Ausztrália, India és az Antarktisz területén – mélyfúrások révén – fel is fedezték az eljegesedések nyomait, sőt a gleccserek mozgásirányait is megállapították. Ez az ősi jégkorszak aztán véget ért, majd a földtörténeti középkorban (a mezozoikumban), Pangea lassú feldarabolódásának a kezdetén a jelenlegi Antarktisz északabbra csúszott, s időnként trópusi, időnként mérsékelt éghajlat uralta. Mint Jane Francis, a nagy-britanniai Leedsi Egyetem professzora kifejtette: a tudományos vizsgálatok szerint 100 millió évvel ezelőtt trópusi paradicsom lehetett a jelenleg fagyos világrész. A hollandiai Utrechti Egyetem két tudósa, Henrik Brinkhus és Peter Bijl irányításával a kelet-antarktiszi Wilkes-föld közelében végzett mélyfúrások eredményeként kiderült, hogy a jelenleginél sokkal több szén-dioxidot tartalmazott az ősi légkör, s megjegyzendő, hogy az említett kutatók vezetésével az északi sarkvidéken végrehajtott mélyfúrások is hasonló eredményeket hoztak, ami azt jelenti, hogy egykor trópusi meleg uralta az egész Földet. A mezozoikum „uralkodói”, a dinoszauruszok pedig az Antarktiszt is benépesítették: zömök páncélos őshüllők (ankylosaurusok), két lábon járó kacsacsőrű dinoszauruszok (hadrosaurusok) és más őshüllők kövületeit hozták felszínre a jégtakaró alól.

 A földtörténeti újkor 55,8 millió éve kezdődött, és 33,9 millió évvel ezelőtt véget ért eocén időszakának a kezdetén is forró volt az akkor még Dél-Amerikával és Ausztráliával összekapcsolódó Antarktisz éghajlata. Mint Stephen Pekar, az amerikai New York City Egyetem professzora kifejtette: 55 millió éve a légkörben 1 000 szén-dioxid-részecskét (ppm-et) lehetett mérni minden egyes egymillió részben, míg jelenleg 390 ppm a szén-dioxid-részecskék mennyisége. Az atmoszféra szén-dioxid-mennyiségének a megemelkedéseit pedig az aktív tektonikai mozgások során hevesebbé váló vulkáni működés, illetve a szénben gazdag üledékek felszínre kerülése válthatta ki (az utóbbiakból is jelentős mennyiségű CO2 szabadulhatott fel), majd a szén-dioxid természetes folyamatok révén lekötődött, s a felmelegedéseket lehűlések követték. Az eocén kezdetén még esőerdők borították az Antarktiszt, majd később mérsékelt éghajlatú lett a kontinens. Ősemlősök, például erszényes oposszumok, méhlepényes hódok feltárt kövületei igazolják a jelenleginél jóval melegebb klímáját. Az Amerikai Louisianai Állami Egyetem kutatója, Sophie Warny pedig még a 15–20 millió évvel ezelőtti, miocén időszaki üledékmagmintákban is nagy mennyiségű pollent (virágport) talált, ami arra utal, hogy a part menti területek nyári átlaghőmérséklete a miocén közepén +7 Celsius-fok körül mozgott, 11 Celsius-fokkal volt itt melegebb, mint most. Az Antarktisz ugyanis északabbra helyezkedett el, mint ma, emellett összefüggött Ausztráliával, a legkisebb kontinenst kelet felől elérő meleg tengeráramlatok egy része pedig délre kanyarodott, körülfolyta az Antarktiszt, és enyhén tartotta a klímáját. Ám miután a világrész elszakadt Ausztráliától, és a Déli-sark környékére vándorolt, befagyott.

A jelenlegi felmelegedés hatására viszont ismét zöldülni kezd a kontinens. Az elmúlt fél évszázadban jelentősen elszaporodott az antarktiszi sédbúza, a kontinens melletti szigeteken a mohák mellett felemásvirágú szegfűvel is találkozunk, egyre nagyobb területen tenyészik a szőrfű és a gyöngyvirág, Nyugat-Antarktisz, valamint a kontinens legészakabbra nyúló része, az Antarktiszi-félsziget pedig a Föld leggyorsabban melegedő területei közé tartozik. A nagy-britanniai Exeteri Egyetem munkatársai a partszakaszokon tenyésző mohákat vizsgálva megállapították, hogy nagyjából ötven évvel ezelőtt kezdtek terjedni, nyaranta egyre nagyobb területek borulnak zöldbe. Változások zajlanak Kelet-Antarktiszon is. Az antarktiszi mohák az egyetlen növények, melyek a kontinens zordabbik, keleti részén is megélnek, s 2003-ban még zöld színű, dús mohatelepek emelkedtek ki a hó alól. 2008-ban azonban a mohatelepek zöld színe sötétvörössé vált, ami azt mutatja, hogy a növények komoly stressztől szenvednek. A kutatók pedig rájöttek az okra: Kelet-Antarktisz éghajlata a klímaváltozás és az ózonréteg elvékonyodásának együttes hatására hidegebbre, szelesebbre és szárazabbra fordult.

Attól pedig nem kell tartanunk, hogy a közeljövőben elolvadna a hatodik kontinens irdatlan mennyiségű hava, jege, megemelve a tengerszintet, és a felmelegedés ellenére sem várható, hogy hamarosan kizöldül a hatodik kontinens egésze vagy legalábbis a nagy része.

Lajos Mihály