Minden emberre szükség van a szórványban – vallja Sari József

A kárpátaljai szórványmagyarság „megfogyva bár, de törve nem” végzi munkáját. A nehézségek ellenére a szórvány kitart. Sari József szerint különös figyelemmel kell kísérni a szórványmagyarságot, és mindent meg kell tenni azért, hogy a közösségeket megtartsuk. A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) Felső-Tisza-vidéki Középszintű Szervezete 13 alapszervezettel rendelkezik az egykori Máramarosban. Ezen alapszervezetek által igyekszik felkarolni és segíteni a helyi magyar közösségeket megmaradásukban, kultúrájuk megőrzésében. A szórványmagyarság helyzetéről, elmúlt közel 35 évéről beszélgettünk Sari Józseffel, a KMKSZ Felső-Tisza-vidéki Középszintű Szervezetének elnökével, aki immáron több mint három évtizede képviseli a kárpátaljai magyarság szórványügyeit.

– Három éve hatalmas megpróbáltatások közepette kell helytállnia a kárpátaljai magyarságnak és benne a szórványnak is. Hogyan tudná összegezni az elmúlt évet?

– Úgy gondolom, hogy nemcsak az utóbbi három év, de a Covid-járvány is rányomta a bélyegét az életünkre, és valahogy befelé fordulttá vált a világunk. Talán kicsit korábbra visszanyúlva ott kezdeném, hogy a '60-as évek végén, a '70-es évek elején a kárpátaljai magyarság egy értelmiségi rétegével az Ungvári Állami Egyetem magyar szakán Fodó Sándor vezetésével elindult egy folyamat. Ott kialakult egy csapat, ahogy Sándor nevezte, a „brancs”, és ez a csapat az egyetemet követően szétszéledt egész Kárpátalján. Azokat a gondolatokat, eszméket, amelyek ott megfogalmazódtak Sándor körül, azokat vitték magukkal. Az ukrán Sevcsenko Társaság megalakulásánál Sándor is jelen volt. Ott született meg az ötlet, hogy nekünk is meg kell alakítani a magunk szervezetét. S létrejött egy előkészítő bizottság, meghatároztuk, hogy meg kell alakítani a KMKSZ szervezetét. Mindez 1989. február 26-án valósult meg, az ungvári TIT székházában. Emlékszem, hogy kint a folyosón is álltak, a csilláron is lógtak az emberek, sokan voltunk, s az alakuló ülésen végül hosszabb huzavona után Fodó Sándort választottuk meg a szervezet elnökének.

– Létrejött a KMKSZ, amely a kárpátaljai magyar kisebbség érdekeit hivatott szolgálni. De az, hogy a szervezet ma ilyen formában működik megyeszerte, egy hosszas építkezés volt, s a Felső-Tisza-vidék magyarlakta településeit is teljesen lefedi.

– Azt gondolom, hogy egy olyan szervezetet hoztunk létre, amely merőben más volt, mint az addigi megszokott szervezetek. Nem felülről építkezett, hanem lentről felfelé. Létrejöttek az alapszervezetek, aztán majd a középszintűek, és így alakult meg a Felső-Tisza-vidéki Középszintű Szervezet is, amely magába foglalja földrajzilag Huszttól Kőrösmezőig az itt élő szórványmagyarságot, tehát a Huszti, a Técsői és a Rahói járás magyar közösségeit. 13 alapszervezet működik jelen pillanatban. S meggyőződésem, hogy minden emberre szükség van a szórványban, amit nem szabad feladni. Ahogy említettem, három járásban vagyunk jelen, és ezeket a területeket szeretnénk a jövőben is megtartani. Az alapszervezetek megalakulását követően az első dolgunk volt, hogy megpróbáltunk emlékműveket állítani az 1944-ben Gulágra elhurcolt magyarjaink számára. Sajnos több volt az áldozatunk, mint az első és a második világháborúban együtt. Ez volt az első olyan nagyobb megmozdulásunk, amikor ezt a borzalmat kibeszélhettük egymás között is. Ezt követően elkezdtünk építkezni, elkezdtük megszervezni és kiépíteni a kárpátaljai magyarság infrastruktúráját az oktatásban, a kultúrában és a kisebbségvédelemben itt, a szórványban is.

– Hogyan nézett ki ez a tevékenység a Felső-Tisza-vidéken?

– Az első dolgunk az volt, hogy megszerveztük és elindítottuk az Arany Ősz Kórustalálkozót Técsőn, amit sajnos az utóbbi időben az országban zajló események miatt nem tudtunk megtartani, de szeretnénk újra beindítani. Aztán több különböző kulturális eseményt kezdtünk el szervezni, mint az „Őrizz meg bennünket…” szavalóversenyt, amely Visken indult el, s ez olyannyira kinőtte magát egy időben, hogy nemcsak járási, de megyei szinten is népszerű volt, sőt egy időben nemzetközivé is vált, hiszen Lembergből és Alma-Atából is érkeztek résztvevők. Végül ennek az eseménynek a folytatása Rahón állandósult, s mind a mai napig megszervezzük. Az alapszervezeteinkben megalakulásuk óta megemlékezünk nemzeti ünnepeinken. De bevallom, nagyon szeretném már elfelejteni az utóbbi három évben kialakult csöndes megemlékezésből a „csöndes” szót, jó lenne, ha visszaállna a régi rend. Az elmúlt harminc évben a szervezetünk központi megemlékezése volt az augusztus 20-i aknaszlatinai ünnepségünk, amelyre jó lenne újra visszahozni a tömbmagyarságot is, ezáltal is erősítve a szórványt. Miután a Rákóczi-emlékhelyeket már teljes egészében feltérképeztük Kárpátalján, új központi rendezvényünk is lett, melyet Rákóczi-forrásnál tartunk koszorúzással egybekötött megemlékezés keretében.

– Hogyan látja a szórvány helyzetét napjainkban?

– Sajnos nem vagyunk könnyű helyzetben, egyre jobban csökken a lélekszám, de nemcsak a szórványban. A közigazgatási átalakítások nem segítették a magyarság helyzetét. A kistérségi átalakítással például már a Beregszászi sem magyar többségű járás. Az is szórvánnyá vált. Lehet, hogy ezt ők még egyelőre nem érzik olyan szinten, mint mi itt, de elindult a folyamat. Ezért fontos mindent megtenni a szórványközösségeinkért, nem szabad feladni és elengedni a kezüket, mert a területeinket is feladjuk ezáltal. Szórványban vagyunk, nekünk szükségünk van egymásra. Egymás felé ki kell nyújtani a kezünket. Tisztelnünk kell egymás kultúráját, tisztelnünk kell egymás másságát, mert együtt élünk évszázadokon keresztül, együtt élünk most is, és együtt fogunk a jövőben is. Tehát nekünk keresni kell egymással a kapcsolatot, és ezt a kapcsolatot úgy kell alakítani, hogy egymást támogatva tudjunk itt együtt élni és működni. Azt gondolom, ez a fajta szemléletmód segítheti a szórványközösségeink megmaradását.

– Hogyan alakult a középszintű szervezet munkája a kétezres években?

– A kétezres években is tovább építkeztünk, és a már meglévő kulturális események mellett nagyobb fesztiválokat is elkezdtünk szervezni a többi egyházi és civil szervezettel közösen. Ilyen volt például a FELTISZA, amely elsősorban a katolikus egyház támogatásával jött létre, de a kezdetektől állandóan benne voltunk, és én nagyon fontosnak tartom ezt a rendezvényt. Annál is inkább, mert nem egy állandó helyszínen volt megtartva, hanem mindig más településen. De szintén nagyon fontosnak tartom a Huszton évről évre megtartott Bethlen Napot, amely a Pro Cultura Subcarpathica civil szervezet által valósult meg, a helyi egyházi és társadalmi szervezetek bevonásával, amiben mi is részt veszünk minden éven. Öröm volt nézni, hogy Huszt központját hogyan töltötte meg nemcsak a magyarság, hanem minden ott élő huszti polgár, akik magyarul, ukránul és mindenféle más nyelven beszélnek, s jól érezték magukat. Ezt a fesztivált is szeretnénk újra visszahozni. S ott van a Koronavárosok Találkozója, amely szintén egy nagy fesztivállá nőtte ki magát az évek során, ennek állandó helyszíne Visk lett. De én azt is jónak tartottam, hogy évről évre az öt koronaváros valamelyike adott neki otthont.

– A kultúra mellett az oktatásban is jelentős munkát fejtettek ki az évek során.

– Intézmények jöttek létre, óvodáink, iskoláink vannak, ezek hála Istennek működnek, s remélem, a jövőben is működni fognak. A táncházmozgalom is erősen jelen volt, bár most a háború miatt egyre nehezebben lehet megvalósítani a programokat, de szeretném, ha ezek a programok az oktatásban újra visszajönnének. A magam részéről mindenféleképpen erkölcsileg és anyagilag is megpróbálom támogatni mindezt. Hiszem, hogy ezt az időszakot is át fogjuk vészelni, egyszer béke lesz, remény talán most van rá. Azonban nagyon sok ember, nagyon sok komoly politikai tényező van, akik még mindig a háború mellett teszik le a voksukat, de a józan észnek előbb-utóbb győzedelmeskednie kell, és minden ilyen rossz végül befejeződik. Nekünk arra kell készülnünk, hogy ha béke lesz, akkor megfelelő kondícióban találjon bennünket, és tovább tudjuk folytatni azt, amit eddig tettünk.

– Az elmúlt években a KMKSZ a Felső-Tisza-vidéken nemcsak oktatási és kulturális szinten volt és van jelen, hanem az önkormányzati tevékenységben is részt vesz és igyekszik képviselni a szórványközösségeket.

– Az utóbbi években a KMKSZ jól szerepelt a felső-Tisza-vidéki önkormányzati választások során. Aknaszlatinán, ahol jelentősen kisebbségben van a magyar közösség, két képviselővel és egy alpolgármesterrel van jelen a KMKSZ-frakció. De ugyanez van Técsőn, a Técsői kistérségben, ahol szintén két képviselőnk van jelen, s őket meg is kell tartanunk. Olyan körülmények között kell ezt megtartanunk, amikor megint csak nagyon szűk kisebbségben vagyunk. Nyilván nem tudunk hatalmas dolgokat véghez vinni, de a lényeg az, hogy számolnak velünk, odafigyelnek ránk, és hitelünk van. Nem utolsósorban jelen vagyunk Visken is, ahol a négy képviselőnknek fontos szerepe van a helyi politikai és gazdasági életben, valamint ott is rendelkezünk alpolgármesterrel. S ha a jövőben újra választásokra kerülne sor, akkor nekünk egy emberként tudni kell, hogy hol a helyünk. Egy emberként kell összefognunk és tennünk a dolgunkat. A helyi kistérségi vezetés is igyekszik odafigyelni ránk, mert ők is nagyon jól tudják, hogy ha kevesen is vagyunk, de azért a választásoknál szükségük lesz a szavazatainkra, illetve többször a mérleg nyelvét tudjuk képezni a tanácsülések során.

– Hogyan lehet tervezni ebben a lehetetlennek tűnő élethelyzetben? S vannak-e tervek a jövőre nézve?

– Nagyon fontosnak tartom, hogy ha eljön az a bizonyos béke, akkor felkészültek legyünk és ott tudjuk folytatni, ahol abbahagytuk öt évvel ezelőtt. Ha a távlatokban gondolkodunk, akkor minden olyan rendezvényünket, amit eddig nem tudtunk folytatni, azt fel kell erősíteni, és újra vissza kell majd hozni. Jó lenne a szórvány napját is méltóképpen megünnepelni, de igyekszünk kisebb programokkal is szolgálni a jelenlegi helyzetben. Például lekvárfőzést tartottunk, Gyertyánligeten lehetne egy gomba- és erdei­gyümölcs-fesztivált szervezni vagy egy medvehagymás napot. Hiszem azt, hogy ha béke lesz, tovább folytathatjuk ott, ahol abbahagytuk. Ehhez kívánok erőt, egészséget mindenkinek, aki itt van velünk.

Váradi Enikő