Áprily Lajos: Tavasz a házsongárdi temetőben

Apáczai Csere Jánosné, Aletta van der Maet emlékének

A tavasz jött a parttalan időben

s megállt a házsongárdi temetőben.

Én tört kövön és porladó kereszten

Aletta van der Maet nevét kerestem.

Tudtam, hogy itt ringatja rég az álom,

s tudtam, elmúlt nevét már nem találom.

De a vasárnap délutáni csendben

nagyon dalolt a név zenéje bennem.

S amíg dalolt, a századokba néztem

s a holt professzor szellemét idéztem,

akinek egyszer meleg lett a vére

Aletta van der Maet meleg nevére.

Ha jött a harcok lázadó sötétje,

fénnyel dalolt a név, hogy féltve védje.

S a dallamot karral kisérve halkan,

napsugaras nyugat dalolt a dalban,

hol a sötétség tenger-árja ellen

ragyogó gátat épített a szellem.

Aletta van der Maet nevét susogta,

mikor a béke bús szemét lefogta.

S mikor a hálátlan világ temette,

Aletta búja jajgatott felette,

míg dörgő fenséggel búgott le rája

a kálvinista templom orgonája.

Aztán a dal visszhangját vesztve, félve

belenémult a hervadásba, télbe.

Gyámoltalan nő – szól a régi fáma –

urát keresve, sírba ment utána…

A fényben, fenn a házsongárdi csendben

tovább dalolt a név zenéje bennem.

S nagyon szeretném, hogyha volna könnyem,

egyetlen könny, hogy azt a dallamot

Aletta van der Maet-nak megköszönjem.

Ha jól emlékszem, először Darvas Iván előadásában hallottam ezt a verset, s nyomban lenyűgözött. Később Lukács Sándor tolmácsolásában is meghallgattam. Gyermekkoromban szerettem a Magyar Televízió Vers mindenkinek című műsorát. Nem mondom, hogy mindegyik elhangzott vers megfogott, de voltak olyanok, amelyeket kívülről megtanultam. Nem értettem, hogy nekünk a beregszászi magyar iskolában ezeket miért nem tanítják. Áprily Lajos versét már korábban is elolvastam, de az más, egy értő előadásnak sajátos hangulata van. Többször meghallgattam, más színészek előadásában is; aki hallotta, sosem felejti el ezt a verset. Nekem is ott ragadt a fejemben, egyszer oroszórán jött elő, kipenderült elmém belső színpadára, a dallama lassan elbódított, már ott jártom Kolozsvárott, a tavasszal teli ódon temetőben. Már éppen megszólítottam volna az Apáczai Csere János sírjánál álló sudár termetű hölgyet, amikor a tanár pálcájának suhintása visszarángatott a kárpátaljai kisváros kommunista valóságába.

Sosem feledtem el ezt a verset. Akkor már két csatornája volt a Magyar TV-nek, amikor egy dokumentumfilmet adtak a Házsongárdi temetőről. Ha csak a képernyő előtt ülve is, ekkor végigjárhattam a nemzeti emlékhelynek számító temetőt. Sok nagyszerű ember alussza itt örök álmát, nem csak a híres tudós és a versben megénekelt asszonya. Olyan neveket olvashatunk az ódon sírköveken, mint Szenczi Molnár Albert reformátor, Brassai Sámuel nyelvész-polihisztor, Jósika Miklós író, Dsida Jenő költő, Kós Károly építész, Mikó Imre politikus. A temetőt 1585-ben nyitották meg, ma is olyan hangulatot áraszt, mintha ott megállt volna az idő.

Úgy hozta a sors, hogy először 2012 nyarán jutottam el Erdélybe, Kolozsvárra is, de akkor nem volt idő megnézni a temetőt. Aztán 2019-ben, a Magyar Múzsa irodalmi csapatával ide is eljutottam. Megkerestem mindazon nagyjaink sírját, akikét sok évvel korábban abban a bizonyos dokumentumfilmben láttam. Ekkor már történészként is szemlélődtem, de még ott élt bennem a mindent tudni akaró kiskamasz. Darvas Iván, aki egykor a híres verset szavalta, maga is örök álmát alussza már egy másik temetőben, de lelki füleimben ott csengett hangja, amikor megálltam Apáczai sírjánál és elhelyeztem rajta a temető bejáratánál vásárolt virágot. Áprily Lajossal együtt én is elmondhattam:

„A fényben, fenn a házsongárdi csendben

tovább dalolt a név zenéje bennem.”

                Lengyel János