Nagy Gáspár: A vers

ultrahangok sziven keresztül áramoltatása

a némaság igézete

a legnagyobb kaland lehetőségünk kitüzött

mérőlécei között

töretlen gerincek kopogtatása

hormon, mitől az ember és a nép csak

magasodhat

csillag-hombár, soha meg nem tellő

búzatemető

gát, innen az élet, onnan az életünk

leggyöngébb énünk legtöbbet hordozó

boltíve

pásztortüzek hamvadása, csipkebokrok

lobogása, az égés mindig sikertelen

pusztái

anyaság, térdén az egyetlen fiú, hazám!

Valamennyiünk életében egy­szer elérkezik az a pil­lanat, amikor minden egyes szakmát egyformán szépnek fogunk látni. Az elmondhatatlanul gazdag élet számtalan munkáját, munkafolyamatát, élethivatását, tevékenységét ugyanazzal a tisztelettel és csodálattal nézzük majd. Szép is az a szemlélet, amely alkalmassá tesz erre.

Mondják: egy-egy szakmát mindig a képviselőjén keresztül lehet a leginkább megismerni. Nagy Gáspár A vers című költeménye jó példa erre. A szerző néhány olyan költői gondolattal érzékelteti, miben is rejlik a vers lényege, hogy azok a szakember élethivatásához kötődő érzelmeit is feltárják.

Kétségkívül a legutolsó sorra van építve a költemény, mert A vers leglényegesebb, legátfogóbb gondolatai ebben sűrűsödnek össze. Ezért álljunk meg egy pillanatra és gondoljuk végig, mi mindent mond a szerző azzal, hogy számára a vers „anyaság, térdén az egyetlen fiú, hazám!” Gondoljuk el az anyaság semmihez sem fogható földi csodáját, de érezzük meg ebben a szeplőtelen fogantatásra való utalást is („az egyetlen fiú”), s ezáltal a keresztény haza jelenlétét. Mindeközben persze az is átvillan gondolatainkon, hogy ez a „hazám” a Boldogasszony kegyelmébe lett ajánlva. A szerző „szakmai” tudata így nyer általános érvényt.

Penckófer János