Jékely Zoltán: A Történelemhez
Ismét megejtettél, Történelem,
vakondlyukban bujkáló tarka semmi;
hős lendület incselkedik velem,
s úgy érzem, messze, messze kéne menni.
Hol vagy található, mesés anyag,
hol van szép országod kezdete, vége?
Jelenünk java is beléd szalad,
s mánk holnap szomszéd csillag tölteléke.
Beléd botorkál az emberi nem,
s elmúlásunkat kicsinyítve, látom:
a sivatag sárgálló végtelen,
csontváz poroszkál rajta teveháton.
Ó, embernemzetség! Csillagszilánk
vetett ide a földre, bizonyisten!
hogy nyughatatlan, huncut és falánk
tested éljen, haljon, termékenyítsen.
Időfonálra futtatott virág,
történelem, hazugtermésű semmi!
Be szeretnék mennyen és poklon át
mélyen magasló kékjeidbe menni!
Amikor Jékely Zoltánnak A Történelemhez című verse megszületett 1939-ben, még nagyon messze voltunk – kereken ötven esztendőnyire – attól az elmélettől, mely „a történelem végét” vizionálja nekünk.
Igen, Francis Fukuyama rövidke, 1989-es dolgozatára gondolunk, amely óriási visszhangot kiváltva pár év múlva könyvnyi terjedelemben is megjelent, és megerősítette, hogy a liberális demokráciánál nincs nagyobb jó, mert ez „az emberiség ideológiai fejlődésének a végpontja”. Vagyis: a történelemnek vége van.
De hiába az ötven év különbség, a tengernagy időbeli távolság Jékely Zoltán versének megszületése és Fukuyama elmélete közt, ez a költemény mai szemszögből is értelmezhető. Elsősorban azt a józan belátást idézi föl bennünk, hogy a történelem időről időre igenis véres erőteljességgel hallat magáról, vagyis: egyáltalán nem ért véget.
Hogy lehetne már vége a történelemnek? Hiszen „időfonálra futtatott virág”: igaz, hogy szükségszerűen elhervad, de csakis azért, hogy aztán újra kibimbózzon. Semmiképp sem lehet vége. Most is, mint mindig: „Hazugtermésű semmi”. Újra és újra elénk perdül ez a „vakondlyukban bujkáló tarka semmi”, így ma is formálja az embert: akár valljuk, akár tagadjuk, hogy a liberális demokrácia fejlődésünk netovábbja...
Penckófer János