Ady Endre: Ugrani már: soha

Megállok pihegve, űzetve,

Ugrani nem fogok tüzekbe,

Ugrani már: soha már.

Megállok s úgy állok, úgy állok,

Miként a három szent királyok,

Kik Krisztustól jöttenek.

Pokoltokból semmit se hoztam.

S amim csak volt: szét-elosztottam.

S nem kell nekem semmi sem.

Állok egy kifosztott lélekkel,

Drága, megrabolt emlékekkel,

De siváran, savanyún.

Adjatok egy jobbik világot

S akkor talán másképpen látok,

De adjatok, de hamar.

És különben mindennek vége,

Megállni: sorsom tisztessége

S ugrani már – soha már.

Aki csak egyszer is hallotta ezt a verset Latinovits Zoltán előadásában, biztos vagyok benne, soha nem felejti el. Annyira pontosan találta meg az előadó a vers belső súlypontjait, hogy felejthetetlen hatású lett a produkció. Dráma is meg alakítás is, és mindenekelőtt az a jellegzetes Latinovits-féle visszafogottság a kirobbanás előtti fegyelemmel. A hadarásig felgyorsított verssorok és a szótagolásig lelassított artikuláció között nagyon gazdagon mutatja a művész, miképpen jut el a lemondáshoz egy ilyen beszélő, mint Ady Endre.

Érdemes a lemondásról gondolkodni egy kicsit. Milyen édes tud lenni ez a keserűség például, hogy Állok egy kifosztott lélekkel, / Drága, megrabolt emlékekkel, / De siváran, savanyún. Ennek a keserűségnek az édességét éppen az adja meg, hogy valahol nagyon mélyen érezzük: mégsem. Nem mondjuk ki, meg sem fogalmazzuk, csak úgy, a sejtés szintjén gondolunk rá, hogy mégsem, még nem jött el az ideje a teljes lemondásnak. Amikor ki is mondjuk, hogy ugrani nem fogok tüzekbe, abban bizony benne van a régi ugrások emléke, az, ami egyben az új lehetőséget is magába foglalja. Mert az ember már csak ilyen: nem tudja elhinni, hogy egyszer valóban eljön a soha már. És ez így van jól. Játsszuk csak el a lemondást. Amíg meg tudjuk élni azt, az még sohasem a lemondás maga...

Penckófer János