Lator László élete legérdekesebb éveit Kárpátalján töltötte

Sásvártól a budapesti Parnasszusig

Lator László ma már „intézmény” Magyarországon. A költőt, a szerkesztőt, a műfordítót, a tanárt, a Lyukasóra, a Rímfaragó című tévéműsorok népszerű közreműködőjét szoros szálak fűzik Kárpátaljához, ezen belül Ugo­csához, ahol gyermekkorát töltötte. Felmenőiről, gyermekkori emlékeiről beszélgettünk Lator Lászlóval, aki Kárpátalján töltött éveit élete legérdekesebb szakaszának tartja.

– Számomra a Lator név a tiszasásvári Lator-kúriához kapcsolódik. Ebben a Tisza menti faluban még ma is sokan emlékeznek arra a földbirtokosra, aki a község határában házakat építtetett béreseinek. De a Lator család története szorosan összefonódott Ugocsa vármegye történelmével is.

– Dédapám a viski Lator családból származott. Latorék Vis­ken kurtanemesek, amolyan fél­paraszt formában élő hétszilvafás nemesek voltak. A család felemelkedése azzal kezdődött, hogy fiukat kitaníttatták református papnak. Az ő fia, Lator Gábor, az én nagyapám jogot végzett. Ő már híres ember volt – Ugocsa alispánja, Deák-párti képviselő, aki az országgyűlési ifjak élén köszöntötte a börtönből szabadult Wesselényit. Ez a beszéd mindmáig fennmaradt. Az ő fia, az én apám már jómódú földbirtokos volt. Kezdetben Nagyszőlősön lakott, majd Tisza­sás­várra költözött, ahol birtokai voltak. Itt, a Tisza-parti házban születtem én is.

– Az ön gyermekkora történelmünk egy nagyon viharos időszakára esik. Őriz emlékeket ezekből az időkből?

– Jobbára csak közvetett emlékeim vannak a 30-as évekről, hiszen még gyerek voltam. Kárpátalja ekkoriban Csehszlovákiához tartozott. Ennek különösebb hátrányára nem emlékszem, kivéve talán azt, hogy nehezebb volt értelmiségi életforma szerint élni, mint az anyaországban. Mi is járattunk helyi magyar lapokat, sőt prágai magyar nyelvű folyóiratokat is.

– Úgy tudom, az egyikben, éspedig a Prágai Magyar Hírlevélben verse is megjelent.

– A lap gyermekmellékletét Darvas Iván színművész édesapja szerkesztette, éppen ő közölte le először versemet. Később persze viharosabb lett a történelem, és így a mi sorsunk is. A bécsi döntés értelmében Kárpátalja egy része Magyarországhoz került, a határ a sásvári temetőn keresztül vezetett. 1938 karácsonyán a bátyámmal, aki a beregszászi gimnáziumban tanult, csak úgy tudtunk találkozni, hogy engedéllyel kimentünk a temetőbe: a drótakadály két oldalán álltunk. 1939. március 15-én Kárpátaljára bevonult a magyar hadsereg. Jól emlékszem, furcsa borzongással mentünk Fancsika határába, hogy megnézzük a Szőlősvégardó felé vezető úton a kilőtt tankot. Családom 1944 októberéig maradt Sásváron. Hosszas töprengés után döntöttek úgy, hogy elköltöznek. Később, 1945-ben, a breszt-litov­szki fogolytábor után még visszatértem Sásvárra.

– De hogy került a fogolytáborba?

– A háború vége felé minden 16 éven felüli kamaszt behívtak leventének, így engem is. Vonattal Német­országba szállítottak bennünket, s útközben egy légitámadáskor néhányan lemaradtunk a vonatról. Egy német családnál találtunk menedéket, s ott bevártuk az amerikaiak érkezését. Így kerültem amerikai hadifogságba. Akkor még nem tudtam, hogy Kárpátalja hová tartozik. A fogolytáborban voltak felvidékiek, kárpátaljaiak, magyarországiak. Aztán egy nap lakhely szerint csoportokra osztották a foglyokat, és bennünket, kárpátaljaiakat (hetvenen voltunk) átadtak a szovjet zónába. Ha jól emlékszem, Wittenbergben találkoztam először az NKVD-vel, melytől igazolványt kaptunk. Később vonatra ültettek bennünket, és Lengyelországon keresztül kivittek Breszt-Litovszkba, ahol szintén egy hadifogolytábor lakói lettünk. Ez egy kicsit más volt, mint az amerikai. Olyan, amilyenről Szol­zsenyicin írt az Ivan Gyenyiszovics egy napjá-ban. Onnan szinte a csodával határos módon a kárpátaljaiakat hazaengedték. Sásvárra mentem, de megtudtam, hogy közeli rokonaim már nincsenek ott. Nagyszőlősön, az egyik unokanénémnél szálltam meg. Róla azt kell tudni, hogy annak a Lator Gabriellának a lánya volt, akihez a tízéves Bartók Béla első művét írta. Egy idő után én is úgy döntöttem, hogy jobb lesz, ha valahogy átjutok szüleimhez Magyarországra. Emlékeim szerint Nagypaládnál húzódott a határ, amelyen 1945 decemberében átszöktem. Egy szalmakazalba elbújva megvártam, míg eltávolodik a járőr, majd átszöktem. Eltévedtem, de végül sikerült átjutnom. Azután még két hétbe telt, amíg eljutottam Makóra, ahol szüleim éltek.

– Ott egy új élet várt önre.

– Minden gyerekben megvan az ösztön, hogy valamit kitaláljon, mondókákat írjon. Apám mindig is szeretett olvasni, nagy könyvtára volt. Anyám is rajongott a könyvekért. Úgyhogy én is hozzájuthattam a könyvekhez, és a számomra nagyon érdekes versekhez. A gyerek megpróbálja utánozni azt, amit olvasott. Mint minden kamaszodó gyerekre, rám is Ady volt a legnagyobb hatással, s nagyon sok versem Ady-utánzat volt. Később fedeztem fel két olyan költőt, akiknek a versei mindmáig a legfontosabbak számomra. Az egyik József Attila, a másik pedig Weöres Sándor. Akkoriban Makón pezsgett a szellemi élet. A háború után, amikor már túl voltunk a bombázásokon, a menekülésen, de még mindig szorongások közepette éltünk, mert nem tudtuk, hogy egy hét múlva mi történik, egyszer csak kinyílt előttem a világ. A gimnáziumban nagy irodalmi esteket rendeztünk. Létrehoztuk a József Attila Társaságot. Mindent olvastunk, amit csak lehetett. A Makói Gimnázium szelleme szinte ösztönözte az embert, hogy azután a bölcsészetre jelentkezzen. Tanáraim javaslatára felvételiztem a Budapesti Eötvös Collegiumba, ami sikerült is. Nagyszerű helyre kerültem, de a politikai helyzet úgy alakult (ekkor zajlott a Rajk-per), hogy sokunkat kizártak. Végül magát a Collegiumot is elsorvasztották, majd bezárták. A Collegium bezárása ellenére sikerült elvégeznem az egyetemet. Tanulmányaim befejezése után Vas megyébe, Körmendre kerültem, ahol a gimnáziumban tanítottam négy évig. 1955-ben meghívást kaptam Pestre, az Európa Kiadó elődjéhez. Rövid habozás után elvállaltam, és ettől kezdve ennél a kiadónál dolgoztam.

– A tanítást azért sohasem hagyta abba.

– Igen, a tanítás nekem nagyon fontos. Csak mostanában jöttem rá, hogy meglehet, én tanárnak születtem: ha gyerekek közé kerülök, mindig is az érdekel, hogyan tudok velük kapcsolatot teremteni, hogyan tudom lekötni a figyelmüket. 1976-ban felkértek, hogy az ELTE világirodalmi tanszékén egy, úgymond, műfordítói szemináriumot vezessek. Ebből nagyon hamar versírói szeminárium lett, mert egyre több időt szenteltünk a hallgatók verseinek. Nagyon sok olyan ember járt hozzám, akiből később híres, kitüntetett, „sokkötetes” költő lett. A tanítás miatt vállaltam a tévészereplést is.

– Kárpátaljára mikor látogatott el újra?

– 1964-ben az írószövetség révén egy hónapra a Szovjetunióba utaztam. Nemcsak azért vállaltam ezt az utazást, mert bizonyos fokig érdekelt, hogy milyen ország ez, hanem hogy átutazhassam Kárpátalján. Csak a nyolcvanas évek végén, amikor a magyar belpolitikai és nemzetközi politikai enyhülés elkezdődött, látogattam el Kárpátaljára. Ott voltam a beregszászi Petőfi-szobor avatásán, úgyszintén Nagyszőlősön, a Perényi Zsigmond báró emlékművének újraavatása alkalmából rendezett ünnepségen. Elmentem Sásvárra, találkoztam gyerekkori játszótársaimmal.

– Most hogyan látja gyerekkorát?

– Nekem a Tisza melletti, a sásvári élet nagyon sok élményt adott ahhoz, amit később írtam. A verseimben sok minden megtalálható azokból az emléktöredékekből, melyeket ott szívtam magamba. Nagyon szeretném, ha még volna időm gyerekkori élményeimet önéletrajz formájában megírni, mert úgy érzem, az egyik legérdekesebb szakasza az életemnek mégiscsak a gyerekkorom, melyet Kárpátalján töltöttem.

Szépvölgyi Katalin Budapest