Arany János: Toldi (Első ének)

1

Ég a napmelegtől a kopár szik sarja,

Tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta;

Nincs egy árva fűszál a tors közt kelőben,

Nincs tenyérnyi zöld hely nagy határ mezőben.

   Boglyák hűvösében tíz-tizenkét szolga

Hortyog, mintha legjobb rendin menne dolga;

Hej, pedig üresen, vagy félig rakottan,

Nagy szénás szekerek álldogálnak ottan.

2

Ösztövér kútágas hórihorgas gémmel

Mélyen néz a kútba s benne vizet kémlel:

Óriás szunyognak képzelné valaki,

Mely az öreg földnek vérit most szíja ki.

   Válunál az ökrök szomjasan delelnek,

Bőgölyök hadával háborúra kelnek:

De felült Lackó a béresek nyakára,

Nincs, ki vizet merjen hosszú csatornára.

Biztos vagyok abban, hogy nincs olyan olvasója a Kárpátalja című lapnak, aki ne tudná „kívülről” Arany János híres elbeszélő költeményének ezt a két szakaszát. Épp ezért hozakodom elő ezzel. Aki pedig tudni véli, hogy a nyárral járó mindenféle örömök miatt teszem ezt, az az olvasó is jól gondolkodik. Ám a legeslegjobban mégis az, aki azt vallja, hogy a Toldi értéke örök. Télben, nyárban csodálatos érzés elolvasni. Hogy olyan kincse a magyar irodalomnak, amellyel előhozakodni mindig érdemes. Igen, a Toldi egész életünket végigkíséri, nem tudunk szabadulni tőle. A vele való első megismerkedésünk óta időről időre eszünkbe villannak ezek a sorok. Sokan pedig – ebben úgyszintén bizonyos vagyok – folytatják ezt a megkezdett éneket. „Egy, csak egy legény van talpon a vidéken, / Meddig a szem ellát puszta földön, égen;” – mondják tovább és tovább, még ha meg is akad egy röpke pillanatra az emlékezés...

És ez így van jól. Időről időre rákényszerít minket valami, hogy újra elolvassuk az alapműveket. Valami mindig megakaszt a folyamatos igyekezetünkben. Csak figyeljünk erre, vegyük észre ezt az igényünket. Olyankor szedjük elő a régi könyveket... „Szörnyü vendégoldal reng araszos vállán, / Pedig még legénytoll sem pehelyzik állán. / Széles országútra messze, messze bámul, / Mintha más mezőkre vágyna e határrul;”...

Penckófer János