2001. október 19.
„Ti vagytok a világ világossága” (Mt 5,14)
Magasztos és nagyszerű nevet ad és küldetést bíz Krisztus Urunk tanítványaira.
Ők a világosság, a fény, akik az Úr fényével világítanak, a világosság fiai, akik a mennyei Atya „enyhe világosságának”, Jézus Krisztusnak a fényét adták át a világnak.
Névnek és küldetésnek vagyunk birtokosai mi, „pogány nemzetek” szülöttei, akiknek hivatásuk és feladatuk van. A nevet – világosság – erőnkhöz, lehetőségeinkhez mérten „tartóra tenni”, hogy majd ne kelljen utódaink előtt szégyenkeznünk: sötétséget hagytunk rájuk, mert nem tudtuk megőrizni és szégyent hoztunk a névre; a küldetésben hegyre épült városnak kell látszani, tartóra helyezett gyertyaként világítani.
Talán lehetetlennek tűnik a sziklás hegyen építkezni, a viharban és szélben tartóra tett gyertyaként világítani. Való igaz ez is, ha egyedül, magam akarom csinálni.
De az Úr egymás mellett küzdőtársként és testvérekként hagyott bennünket, közösen megbecsülni a nevet, és teljesíteni a küldetést, miközben segítségül hívjuk az Úr nevét.
Ezzel a névvel felfegyverkezve bátran álljunk a szél elé, vállalva hovatartozásunkat, közösségünket, hitünket, Egyházunkat. Mert nem azért élünk egymás mellett, hogy elfújjuk a másik gyertyáját, és leromboljuk a másik által épített várost, hanem azért, hogy egymást óvjuk és vigyázzuk, mert az Úr előtt majd számot kell adnunk.
Demkó Ferenc
tiszacsomai parókus
