„Húztuk a szánt, mint a lovak...”
A lágerben 30 deka kenyeret kaptak meg egy kanál cukrot...
Évek óta gyűjtögettem a lágerbe elhurcoltak emlékeit. Nyeste Béla bácsi visszaemlékezését még 1993-ban rögzítettem. A megfélemlítés még ekkor is élt benne. Arra kért, ne közöljem, míg él. 1999-ben kikísértük a temetőbe.
– Hogyan élték meg a „felszabadulást”, amikor az első szovjet katona betette a lábát a faluba?
– Hát, ki hogy. Megjártam a frontot a magyar hadsereg katonájaként Dnyepropetrovszkig. Építettem az Árpád-vonalat. Egy kis nyugalomra vágyódtam.
– Hogyan került a lágerbe?
– A szovjet hadsereg bevonulása után a vasútra mentem dolgozni. Itt felmentés járt, nem vittek el november 18-án. Egyik délután, november végén katonaság telepedett le az udvarunkon, minket elhajtottak. A nagybátyámhoz mentünk a feleségemmel és a kislányommal. Hajnalban két katona zörgetett, két civil is jött velük, akik lent maradtak a kapuban. Összeszedték ezt az utcát: Demjén Zoltánt, Nyeste Ferencet, Demjén Józsefet, Szabó Józsefet. Innen a Bekk-kocsmába vittek bennünket, majd a Lónyay-kastélyba. Itt voltunk három nap. Gyalog vittek bennünket az állomásra. Akkor már tudtuk, hogy a háromnapos munka mese. Beregszászban a posta melletti épületben voltunk. Innen gyalog mentünk Szolyvára. Ott voltunk vagy két nap. Szolyváról Vezérszálláson, Turkán át mentünk a szambori gyűjtőtáborig. Szamborban bevagoníroztunk marhavagonokba. Egy-egy kocsiba 100 ember, ha kisebb volt, negyven. Mi a testvéremmel egy negyvenes kocsiba kerültünk. Rettenetes volt az utazás. Egy nap egyszer adtak enni: 2-3 vedér étel, egy vedér víz. A katonák, ha olyan kedvük volt, agyba-főbe vertek bennünket.
– Mikor érkeztek meg Boriszovba?
– Nem emlékszem, de úgy hiszem, az első karácsonyt már itt töltöttük. A vonaton énekeltünk, imádkozgattunk, kértük a Jóistent, segítsen haza. Volt egy kántor közöttünk, ő prédikált, temetett. A vonat 11 napig vitt bennünket.
– Hogy nézett ki a láger?
– Mikor megérkeztünk, már megvoltak az épületek, fa barakkok, talán 10. Volt egy emeletes épület is. A láger olyan két-három kilométerre volt a várostól. Itt megállott a vonat. Az elcsigázott, agyongyötört embereket sorba állították, a betegeket lószánra rakták – irány a láger. A megérkezés után fürdetés – órákig vártunk a fertőtlenített ruháinkra, már ha meglettek. Majd következett két hét karantén. A barakkok olyan 80 méter hosszúak lehettek: oldalt három sorban álltak a priccsek egymás fölött. Később középre raktak egy téglakályhát. Félévig se szalmazsák, se takaró nem volt. A pucér deszka kikezdte az oldalunkat, a csontjaink fájtak. Sok embert a has- vagy a flekktífusz vitt el. Az embereket három csoportra osztották: munkás, gyengélkedő, kórházi beteg. Megcsípték a farunkat, ha volt rajta egy kis hús – munkás, a csont és bőr – gyengélkedő, aki menni se bírt – beteg.
– Hogyan telt egy napjuk?
– Már sötétben felkeltünk. Reggeli után kihajtottak az erdőre dolgozni. Szánt csináltak, mint a lovaknak. Hatan húztuk – hám-féle kötél volt –, négyen tolták. Úttalan-utakon mentünk. Az utat másnapra befútta a hó.
– Milyen volt a koszt?
– Télen csak kétszer adtak enni, míg nyáron háromszor. Reggel: halleves, kis kása. Vacsorára megint valami léféle. Nem kellett azt kanalazni: megittuk. Úgy emlékszem, 30 deka kenyeret kaptunk, egy kanál cukrot.
– 1946. november 9-én jött haza. Ez kemény két év. Hol dolgozott ezalatt?
– Boriszovban voltam másfél évig: fát hordtam az erdőről, a malomban, a cukorraktárban dolgoztam. Szerencsém volt, hogy olyan helyeken dolgoztam, ahol jobban adtak enni. A malomban a lisztből főztünk, a cukorraktárban marokszámra ettem a cukrot. Vittek a kolhozba is krumplit, paradicsomot szedni. Később a villanytelepen dolgoztam. Itt egy kis pénzt is adtak. Annak volt nagyon nehéz, aki beteg lett. Igen nehéz volt a felépülés. Az embernek mindig azon járt az esze, mit lehetne megenni. Bátyúból 39-en voltunk a boriszovi lágerben, közülük tizenöten meghaltak.
– Volt-e kapcsolatuk az itthoniakkal?
– Úgy 1945 végén, 1946 elején küldhettük az első leveleket, de a lágerről, az ott történtekről nem szívesen írtunk, ma sem szívesen tép fel sebeket az ember. Mindig szomorúan gondolok az ott elpusztult 15 bátyúira: Baksa József, Baraté Béla, Dankó János, Demjén Endre, Dudás János, Kosztyu József, Márkus József, Márkus Béla, Oláh János, Orbán Gábor, Sebestény István, Sütő András, Sütő Ferenc, Tóth Miklós, Tóth Vilmos. Lehettünk vagy 5000-en a lágerben, ebből vagy ezren maradhattunk életben. Úgy maradt meg az emlékezetünkben ez a hely, mint a „halálláger”. Nem krematóriumban égették el az embereket, elasztak az éhségtől.
– Mi várta itthon?
– Itthon árva kislányom és szüleim vártak. A feleségem meghalt. A gazdaság nehéz helyzetbe került. A négy ló közül kettőt bevonultattak a magyar hadseregbe. Igen, behívóval vitték el. Egyet elrekviráltak az oroszok. Ezenkívül tehenet, disznót, terményt vittek el. Még két évig gazdálkodtunk: beadás, államkölcsön – nyomorgattak. 1948-ban aztán kolhozista lettem.
Mikor rákérdezek, ki volt a két civil, aki az oroszokkal ment az embereket összeszedni annak idején, azt válaszolja, „nem tudom”. Szemében huncutkás mosoly: nem akar új sérelmet, fájdalmat, esetleg gyűlöletet. Magával vitte titkát a sírba.
Bagu Balázs