Szibériai karácsonyok

Református lelkészeink, akik megjárták a lágerek poklait

Az alábbi írással, a visszaemlékezések kis gyűjteményével – egyháztörténeti igényesség nélkül – azokra a kárpátaljai magyar református lelkészekre szeretnénk emlékezni, akiket koholt vádak alapján kirakatperekben ítéltek el. Többen a lelkészek közül hazajöhettek, de sokan ottvesztek. Néhányan a hazatértek közül Isten kegyelméből még ma is élnek, és végzik azt, amire elhívta őket az Úr: a Neki való szolgálatot.

1944-et írtak. Elsötétült az ég a Kárpátaljai Református Egyház felett. A hűséges egyháztagok mégsem felejtették: a nap ott van a felhők fölött, és ha évtizedekig tart is az árnyék uralma, sugarai előbb-utóbb áttörnek a sötét felhőkön, hogy elkezdődjön a Tavasz.

A vallás likvidálása szerves része volt a szovjet állam politikájának. Taktikájuk nyilvánvaló volt: „megverni a pásztort és szétszéleszteni a nyájat” (Zak. 13:7, Mt. 26:31). Csak egy el nem hanyagolható történelmi tanulságról feledkeztek meg: annak az államnak, amely szembefordul az Istennel, meg vannak számlálva a napjai. Az az állam, amelyik Istenben nem támaszt, hanem ellenséget lát, boldogulásának lehetőségét tékozolja el.

Néhány év leforgása alatt a következő református lelkipásztorokat ítélték el: Narancsik Imre, Szutor Jenő, Balog Sándor, Csík József, Fekete Gyula, Horkay Barnabás, Zimányi József, Simon Zsigmond, Toldy György, Pázsit József, Györke István, Asszonyi István, Huszti Béla, Csok József, Kovács Zoltán, Gulácsy Lajos, Forgon Pál, Gönczy Pál, Zsurki József, Vass József, Tárczy Dániel.

Az alábbiakban az elítéltek tollából származó idézetekkel, versekkel szeretnénk felidézni a család nélkül töltött, hideg, fájdalmas szibériai karácsonyokat.

„Karácsonyi ajándék: az életem1 

Őrnélküli voltam. Nem csapattal jártam munkába, elöl-hátul őrrel, hanem egyedül. Karácsony szombatja előtti éjszakán munkába menet alig értem ki az útra, elmegy mellettem egy tehergépkocsi. Nemsokára megáll. Nyugodtan, mit sem sejtve megyek el mellette.

Az ablakon kiszól a gépkocsivezető: – Ez már Szuszumán?

– Nem, ez még Nyekszikán!

De előttem áll a másik, és egy félméteres késsel döfködni kezdi a hasamat.

– Ide a pénzt!

Ijedtemben fohászkodni is elfelejtettem. Szinte csak nyögtem: – Nincs pénzem!

Eszembe se jutott, hogy mondjam: – Rab vagyok, honnan lenne pénzem?

De csak döfköd tovább: – Ide a pénzt!

Lassan hátrálva mondom:

– Nincs pénzem!

Feltartom a kezem, és elkezdek artikulálatlan hangon ordítani, ahogy a torkomon kifér. Erre kiszól a gépkocsivezető: – Vedd el a pufajkáját, és menjünk!

Támadóm ekkor kiragadta kezemből a pufajkámat, beült a kocsiba, és elmentek. Megkönnyebbülve adtam hálát az Úrnak: megvan a karácsonyi ajándék: az életem!”

„1953. június 1-től mindennapi reggeli és esti imádságomban benne van ez a kis részlet is: „…tartsd meg a börtönök és lágerek lakóit, és térítsd meg őket, és adj nekik szabadulást Krisztus nevében…”

Ez történt velem is 1953 karácsonyán. Szenteste éjszakások voltunk, és én nem mentem ki a munkára. Nem fájt nekem semmim, csak az az érzésem volt, hogy elmúlik a világ velem. Orvoshoz mentem, aki kikérdezett. Meghallgatta a szívemet, közben így szólt: Intye­reszno. Nem mondom, megszeppentem. Holnap menjek vissza, majd megröntgenez, mondta.

A barakk elcsendesedett. Ágyam elé térdeltem, magamban imádkoztam, sírva kértem Istenemet, könyörüljön rajtam. Sírva aludtam el. Éjféltájban, a néma éjben az Úr vacsorájával éltem. Utána megerősített szívvel, csöndben, békén elaludtam. Másnap mentem a röntgenre, az orvos megvizsgált, és csodálkozva mondta: „Érdekes, amit tegnap hallottam, azt már nem látom.” De boldog voltam! Ó, az a Kegyelem!”2 

Id. Zimányi József verses hitvallása 1949-ben íródott, a norilszki táborban.

Fohász a lágerből

Eszköz vagyok csak, néma húr,

s ha nem játszik rajtam Mesterem,

hallgat a húr élettelen.

De mikor a Mester ujja

melódiát zendít rajta,

életre kel a halott húr.

Egész lénye benne reszket,

hogy dalt zenghet Mesterének,

és dalától felvidul az Úr,

mosolya a szívekre hull,

s mámorossá lesz a húr.

Feszítsd, Uram, feszítsd jobban!

Ne kíméld a gyenge eszközt!

Megfeszítve szebben dalol,

s Te az ily daltól vigadol.

S ha majd a legszebbik dalban

szolgálata mámorában

hálás húrod végsőt pattan,

vedd e gyenge fáról halkan,

s szereld át a mennyeire,

hol e húr majd szünet nélkül

zeng a legszebb énekektől,

a dalán egész Menny vidul.

„A szomorú, szívet tépő karácsonyi hangulat egyre mélyebben hatolt a láger lakóinak a szívébe. Aztán kisvártatva felcsendült: „Krisztus Urunknak áldott születésén…”

…A főkijáratnál terelték, számolták kifelé az embereket, hogy aztán pár méterrel odább újra felsorakozzanak az állig felfegyverkezett őrök gyűrűjében. Elindultak a hegyek felé, ahol a fahasábok hevertek. Fáradt, könnyes tekintettel és teljes tüdővel szívtuk magunkba a tiszta, hegyi levegőt… Amikor elindultunk, hogy a fahasábokat a vállunkra emeljük, kellemes meglepetésben volt részünk. E karácsonyi napon majd mindenkihez jött látogató, s az ölrakások mögött várakoztak szerencsétlen hozzátartozóikra.

…Anyám is előbukkant hirtelen az egyik farakás mögül. Óriási, elöl, hátul lelógó, háton átvetett zsák-csomaggal… A katonák először megtorpantak, géppisztolyukat lövésre készen csípőjükhöz szorították. A következő pillanatban azonban lehanyatlott a kezük a szívfacsaró látványtól. A rend megbomlott. A táborlakók könnyezve ölelgették egymást… Ekkor jobban szemügyre vettem az anyámat: lába rongyokba volt burkolva… Elkapta a tekintetem, szomorúan legyintett: – Hagyd el, fiam, az egyik katona, amikor meglátta, hogy csizmában vagyok, lerángatta a lábamról. Egy kis fiatal taknyos. Szó nélkül engedelmeskedtem. Le is lőhetett volna, de akkor hogyan hoztam volna el neked és apádnak ezt a két csomagot?…”3 

Jegyzetek:

1 Horkay Barna: A Keleti Baráti Kör. Sárospatak 1998. 182. oldal. A részlet Horkay Barna saját élménye.

3 Nagy Jenő: Megaláztatásban. Intermix Kiadó, Ungvár-Budapest 1992. 22-24 old.

Fodor Gusztáv ref. lp.