Tóth Árpád: Isten törött csellója, hallgatok

Én csönd vagyok. Itt ne keress zenét.

Olyan vagyok én ebben a világban,

Mint az a gordonka, amelyet láttam

Egy szép úri szobában, a sarokban.

Húrjai elpattantak. A nyakán

Gyászfátyol volt átvetve, néma flór.

S mégse volt érzelgős tárgy. Némi por

Fedte már. Megbékélt évek pora.

Oly fájdalom volt rája írva, melynek

Már csöndje a szent, mint a remetének,

Ki elfelejtett beszélni az évek

Magányában, – s cellája küszöbén

Míg elkallódott életébe réved,

Már nem emlékszik régi bánatára:

Csak mintha némi fínom, messzi pára

Vérezné be a dús alkonyatot,

És tenné szebbé, istenibb titokká,

Melyhez nem illik más, csak némaság –

Üvöltsön hát a szájas sokaság,

Isten törött csellója, hallgatok.

A fájdalomról is beszélni kellene, arról a sajgó gyötrelemről, melynek sem okát, sem célját nem ismerjük. Honnan hagyományozódik ránk? Miért tör ránk akkor is, ha semmi okunk a búslakodásra? Ki tud ezekre válaszolni?

Tóth Árpád költeménye nagyon pontosan rátapint erre a szomorúságra, mélabúra, erre a csendben fogant fájdalomra, ami valójában édes lemondás is egyben. „Én csönd vagyok” – mondja a költő. „Itt ne keress zenét” – folytatja, és már ennél a legelső sornál érezni lehet, hogy milyen közel van a keserűség és a magány bánata a szépséghez. Persze számunkra ezt már a költészet érzékelése teszi ilyenné. De hát van-e valódibb világmegismerés, mint a költészet maga? Aligha. Tóth Árpád is tudta ezt, nem véletlenül került egyre beljebb, egyre messzebb ebben a reménytelenségben, ebben a búsongó boldogtalanságban.

A szívfájdalom költői kiteljesedése Tóth Árpádnál különös melankóliában árad.

Penckófer János