Tóth Árpád: Isten törött csellója, hallgatok
Én csönd vagyok. Itt ne keress zenét.
Olyan vagyok én ebben a világban,
Mint az a gordonka, amelyet láttam
Egy szép úri szobában, a sarokban.
Húrjai elpattantak. A nyakán
Gyászfátyol volt átvetve, néma flór.
S mégse volt érzelgős tárgy. Némi por
Fedte már. Megbékélt évek pora.
Oly fájdalom volt rája írva, melynek
Már csöndje a szent, mint a remetének,
Ki elfelejtett beszélni az évek
Magányában, – s cellája küszöbén
Míg elkallódott életébe réved,
Már nem emlékszik régi bánatára:
Csak mintha némi fínom, messzi pára
Vérezné be a dús alkonyatot,
És tenné szebbé, istenibb titokká,
Melyhez nem illik más, csak némaság –
Üvöltsön hát a szájas sokaság,
Isten törött csellója, hallgatok.
A fájdalomról is beszélni kellene, arról a sajgó gyötrelemről, melynek sem okát, sem célját nem ismerjük. Honnan hagyományozódik ránk? Miért tör ránk akkor is, ha semmi okunk a búslakodásra? Ki tud ezekre válaszolni?
Tóth Árpád költeménye nagyon pontosan rátapint erre a szomorúságra, mélabúra, erre a csendben fogant fájdalomra, ami valójában édes lemondás is egyben. „Én csönd vagyok” – mondja a költő. „Itt ne keress zenét” – folytatja, és már ennél a legelső sornál érezni lehet, hogy milyen közel van a keserűség és a magány bánata a szépséghez. Persze számunkra ezt már a költészet érzékelése teszi ilyenné. De hát van-e valódibb világmegismerés, mint a költészet maga? Aligha. Tóth Árpád is tudta ezt, nem véletlenül került egyre beljebb, egyre messzebb ebben a reménytelenségben, ebben a búsongó boldogtalanságban.
A szívfájdalom költői kiteljesedése Tóth Árpádnál különös melankóliában árad.
Penckófer János