„Szent Istvánt szívesen alakítanám”

Beregszászban próbál Eperjes Károly

Eperjes Károly, a magyar film- és színházi világ egyik kiemelkedő alakja a napokban próbálni érkezett Bereg­szász­ba, ahol az Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház társulatával Csokonai Az özvegy Karnyó­né című darabját viszik színre Vidnyánszky Attila rende­zé­sé­ben. A Jászai- és Kossuth-díjas művésszel a próbák szünetében beszél­get­tünk.

– Honnan származik az ötlet, hogy a beregszászi szín­tár­sulattal közösen vigyék szín­padra a Csokonai-darabot?

– Ez mind Vidnyánszky At­tilának, az ő érzékenységének köszönhető. Úgy gondolom, hogy a Kárpát-medence egy kü­lönös, finom rendezőjével állunk szem­ben az ő személyé­ben. Szí­vesen mondtam hát igent erre a felkérésre, minthogy arra is, ami­kor kétévi próbál­ko­zás után végre sikerült közösen megcsinálnunk Bulgakov Ál­sze­ntek összeesküvését. Vágy­tam már erre az előadásra, mert na­gyon szeretem a darabot. Ami­kor tehát felkért engem, hogy játsszam el a darabban a szélhámos Lipit­lotty szerepét, boldogan vállaltam.

Ami a társulatot illeti, en­gem már az első találkozá­sunk­kor na­gyon megragadott ked­ves­ségük. Tisztelem az itteni kol­légákat. Közülük már töb­bek­et láttam játszani, és Trill Zsolttal volt szerencsém együtt dolgozni is.

– Járt már Kárpátalján?

– Igen. Egyszer a görög kato­li­kusok, másszor pedig a feren­ce­sek meghívására járhattam ezen a vi­déken.

– Mik a tapasztalatai?

– Annak ellenére, hogy mekkora itt a szegénység, Kár­pát­alján találkoztam a legne­me­sebb magyar szívekkel. Itt van a leg­jobb magyar lelkület. Csíkban, Gyergyó­ban tapasztaltam hasonlót.

– Hol érzi magát igazán otthon: a kamera előtt vagy a színpadon?

– Ezt már sokszor és sokan kérdezték tőlem, pedig nagyon egyszerű a válasz: kit szeret job­ban a gyerek, az édesanyját vagy az édesapját? Nem tudok közöt­tük választani. Mindegyiknek megvan a maga sajátossága, s én mind a két műfajt nagyon szere­tem. Remé­lem, így van velem az édesapám és az édesanyám is, vagyis a színház és a film, ők is úgy szeretnek engem, ami­ként én őket.

– Tehát egyszerre tartja ma­gát filmszínésznek és szín­házi em­bernek?

– Én még idáig sem mennék. Elsősorban keresztény magyar apá­nak tartom magam és színésznek. A szí­né­szetet hivatásként igyekszem gyakorolni, nem pedig mes­ter­ségként. Igyek­szem, hogy amit csinálok, az túl­mu­­tasson a szak­mán, mert csak akkor válik hiva­tássá.

– Melyik alakítására a leg­büszkébb?

– Nem panaszkodhatom, a Jó Isten elhalmozott sok szép fela­da­t­tal. Nem tudok közülük vá­lasz­tani. Ha mégis választanom kellene, talán A tanítványok, az Eldorádó és a Hídember között kellene dönte­nem. De említ­het­ném a Riedl ezredest, a Csapd­le­csacsit, a 6:3-at, az Uramistent, a Könnyű testi sér­tést, hiszen egyiket jobban szere­tem, mint a másikat. Közös­ség­for­máló ereje miatt mégis talán a Hídembert tartom a legfontosabbnak.

– A rendezők közül kivel dolgozott-dolgozik együtt a legszívesebben?

– Rendkívüli örömet szerzett az utolsó munkám Vid­nyán­sz­ky Attilával. Korábban Ana­tolij Vasziljevvel és Taub Jánossal dolgoztam együtt na­gyon sokat, s hát rengeteget ta­nul­­tam Major Tamástól is.

– Közismert, hogy az El­do­­­rá­­dó forgatásakor egész je­leneteket talált ki a maga szá­má­ra. Megpró­bál­ko­­zott már a ren­de­zéssel is? Érez­ne kedvet hozzá?

– A munkám során valóban több­ször előfordult, hogy jeleneteket találtam ki, de ez természetes, mert ha alkotótársként kezelnek, akkor én is szívesen viszek ötle­te­ket a munkába. Azonban egye­­­lőre még a színészi fela­datok kötnek le, nem érzek valamiféle múl­hatatlan vágyat, hogy rendez­zek. Több­ször hívtak már, most is kapa­citálnak, és érzésem szerint előbb-utóbb sor kerül majd rá.

– Van olyan szerep, amit még feltétlenül el sze­retne ját­szani?

– Nagyon sok szép szerep van. Mindenekelőtt Szent István szerepét szeretném egyszer el­játszani egy jó filmben vagy da­rabban. Azért, mert szá­mom­ra ő a legnagyobb magyar. Be­mu­tatni a pogányból keresz­ténnyé érett felelős nemzetférfit – ez leghőbb színészi vágyam...

Karmacsi Zoltán