Tóth László: Eleven, mozgékony gyerek voltam
Tóth László, a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház művésze 1971-ben született Bátyúban, azon az éjszakán, amikor az ablakokba kitett csizmácskák ajándékkal telnek meg. Mint mondja, gyermekkorában minden alkalommal dupla ajándékot rejtett számára a Mikulás zsákja.
– Fantasztikus volt, hogy minden évben kitaláltak nekem valami különlegeset – meséli –, így nem folyt egybe a két ünnep. Bennem elég sokáig valóságként élt a Mikulás-legenda. Korábban is voltak sejtéseim, de csak 9-10 éves koromra tudatosult bennem, hogy az ismerős hangú, fehér szakállú ajándékhozó a keresztapámat takarja. Én azonban az a fajta ember vagyok, aki imádja a meséket. A gyermekeimnek is gyakran mondom, hogy a gyermekkort ki kell használni, mert ilyen nem lesz még egyszer. Jómagam a mai napig nagyon gyerekes vagyok, gyermekeimmel együtt szívesen belefeledkezem egy-egy szép Grimm-mesébe.
– Van-e gyermekkori álmod, ami még nem vált valóra?
– Igen, egy hatalmas játékvasút, amiről mai napig nem tettem le. Nagyon boldoggá tenne, ha egyszer megengedhetném magamnak, hogy megvegyem. Ezenkívül nagyon szeretek utazni. A színészet egyik fantasztikus ajándéka, hogy sokfelé megfordulok, különböző emberekkel találkozhatom. A jövőben azonban számos egzotikus vidéket szeretnék még megnézni Olaszországtól Haitiig, noha északi gondolkodású embernek tartom magam. Nagyon szerettem Svédországban a nyugalmat, a tiszta levegőt, mindamellett, hogy az ott élők elég furcsán értelmezik a barátságot. Elmélkedésre hajlamosak az északi emberek, talán éppen a természeti adottságoknak köszönhetően, és ez nagyon tetszik nekem.
– Milyen voltál gyermekkorodban?
– Sokak szerint rettenetesen rossz, énszerintem csak eleven és mozgékony. A százéves körtefánkhoz fűződnek a legkedvesebb élményeim, mert nyaranta házikót építettem rajta, ott is aludtam, ami néha nyugtalansággal töltötte el a szüleimet. Mindenhová felmásztam, háromévesen úgy bicikliztem, mint más hétévesen. Aztán átváltott az egész egy lassúbb tempóba, megfontoltabb lettem. Meg kellett változnom ahhoz, hogy rendesen felneveljem a gyermekeimet, másképp kellett látnom a világot.
– Nyilván elkövettél néhány csínyt is…
– Ezek igazából nem is csínyek voltak, mert akaratomon kívül okoztam időnként komoly fejfájást szüleimnek, nagyszüleimnek. Két ilyen eset él bennem meglehetősen élénken. Az egyik alkalommal munkába induló szüleim rám bízták a háziállatokat. Tízéves lehettem akkor, épp az első szerelmes korszakomat éltem, reggeltől délutánig lenn voltam a kapuban, és elfeledkeztem az állatokról. Mire édesanyám hazaért, a két kiskutyánk tizennégy kacsának tekerte ki a nyakát. A mai napig hallom az édesanyám sikolyát, amint rájuk talált. A másik történet nagyapámhoz fűződik. Már érett a pirospaprika, amikor rávettem a kisebbik unokahúgomat, hogy lepjük meg a családot. Leszedtük az összes félérett paprikát egy hatalmas kosárba és diadalmasan letettük az udvar közepére. Nagyapám kijött, és láttam rajta, ahogy kezdi elönteni a méreg, amiért az egész évi munkája tönkrement. Ránk nézett, aztán kiöntötte a paprikát, és egyetlen szó nélkül összetaposta. Ez nekem a mai napig meghatározó élményem. Azóta egyszer sem emlegette fel ezt az esetet, én pedig nagyon büszke vagyok rá, hogy ilyen nagyapám van.
O. T.
