Penckófer János: Külön ideje van a testnek, és külön a léleknek
Isten éltesse!
Penckófer János gondolatait ismerheti már a kedves Olvasó lapunk Versajánló rovatából, most viszont – születésnapja alkalmából – személyes élményei iránt érdeklődtünk a neves kárpátaljai költőnél, irodalomtörténésznél.
– Születésnapjaim körülményei csak halványan derengenek, de arra jól emlékszem, amikor először tudatosult bennem, hogy én január 2-án jöttem a világra. Ez olyan felkavaró volt számomra, mintha valami titkot üzent volna ez a nap. Egyszerre felelősséget rótt rám, és lelkesült is lettem tőle. Azt hiszem, mindez a hetvenes évek közepén, tizenhat évesen történt velem, de egy-két évet tévedhetek, mert egy másik emlékem is kötődik ehhez a korszakhoz: Illyés Gyula Petőfi Sándor című könyvét olvasva ugyanezt a felkavaró lelkesültséget éreztem a mű ihletettsége miatt, de azért is, mert Petőfi január 1-jén született, az pedig, ugye, csaknem másodika – biztattam magam. Amikor pedig utánanéztem Illyésnek, szinte szédültem, hogy ő meg november 2-ai. Fájt, hogyha már 2-án, akkor miért nem januárban született Illyés, ugyanakkor lelkesített is, hogy jó ez a nap, jó úton vagyok: valószínűleg én sem véletlenül vagyok a világon. Így alakult ki ez az emlékezetes születésnapom, és ezért hiszem: külön ideje van a testnek, és külön a léleknek. Éveim száma szerint én akkor már a felnőttkor küszöbén jártam, de jól látni, milyen gyerekes álmok és hangulatok tartottak fogva, mintha ez a legelső születésnapjaim egyike lett volna.
– Ezek szerint az élet értékei közt is ehhez hasonlóan tesz különbséget? Esetleg fontossági sorrend is kialakult Önnél?
– Fontossági sorrendet nem szabad felállítani. Aki volt már igazán beteg, jól tudja, milyen felbecsülhetetlen érték, ha egészséges a testünk; és akit ért már az életben olyan lelki bánat, hogy attól a testi örömöket sem kívánta, jól tudja: a kettő csak együtt, összhangban létezhet. Súlyos tévedésekhez vezethet, ha céltudatosan és mindig különválogatjuk az úgynevezett fontos és kevésbé fontos lelki örömöket. Ezért nekem például a szüleim mosolya olyan értékes, mint egy felelősséggel járó munka után érzett sikerélmény. A feleségemmel eltöltött bensőséges vasárnapot vagy a barátaimmal folytatott jóízű beszélgetést úgy becsülöm, mintha csak a hivatásomban ért volna újabb elismerés...
– Mostanában sok sikeréről hallani. Pár éve Erdélyben díjnyertes lett Hamuther című kisregénye, melyre idén Magyarországon is felfigyeltek. Doktori fokozatot szerzett az irodalomtudományokban. Verseit rendszeresen olvashatjuk rangos magyarországi folyóiratokban... Nemrég a Heti Válasz interjút közölt Önnel, amelyből megtudhattuk, hogy az Eperjesi Penckófer János név megjelenése adózás a Heves megyéből még Trianon előtt Kárpátaljára települt anyai ágnak. Úgy tűnik, mintha egyéni sikereit a közösségéhez kívánná kötni...
– Örülök, ha ezt mások is így látják; hogy kötődöm a közösségemhez, aggódom a népemért. Én ugyanis azt tartom a legnagyobb földi élménynek és kegynek, hogy a magyar sorsban osztozhatom, ebbe a kultúrába születtem bele: hogy római katolikus vagyok, hogy lehettem első áldozó, hogy a nagyszőlősi magyar iskolába jártam... A kárpátaljai magyarság kisebbségi sorsa az enyém, és hozzá hasonlatosnak gondolom magam, mert jellegzetességeit minden bizonnyal magamon viselem. Hogy is lehettem volna az, aki vagyok, ha az előttem járók nem tekintették volna szívügyüknek, hogy legyenek magyar iskolák, lehessen magyarul felvételizni az ungvári egyetemre, hogy legyen könyvkiadásunk, legyenek lapjaink; ha az előttem járók, a kárpátaljai szerzők nem írták volna meg a verseiket, regényeiket... Jó, ha a személyes sikereimet mások is a magukénak érzik. De mindezt úgy mondom, hogy ne lásson senki nagy szavakat ebben, hanem inkább köszönetfélét. Amit írok-teszek-változtatok, az az én kárpátaljai fogantatású létem kiteljesedése felé segít engem; ha pedig más is tud örülni ennek, az az ő emberi gazdagságát jelzi, és nagyrabecsülésem az övé.
