A szekér újra nekilendült

Megalakult az új kormány

A kormány kinevezéséből-megválasztásából nagyobb show kerekedett, mint az elnöki eskütételből. Ez nem véletlen, Juscsenkóék szándékosan emelték szimbolikus gesztussá Ukrajna tizenharmadik miniszterelnökének parlamenti jóváhagyását.

Nyilvánvalóan az volt a szándék, hogy az eddigi gyakorlattal való minél látványosabb szakítás látszatát keltsék. A kellő hatást különféle kontrasztok segítségével szándékoztak biztosítani egy sor, korábban nem tapasztalható elem felmutatásával.

Leginkább az intrikák, háttéralkuk, kölcsönös zsarolásokon és engedményeken keresztül megejtett osztozkodások légkörét óhajtották szétoszlatni. Ezt azzal igyekeztek elérni, hogy nemcsak a miniszterelnök elnök által ajánlott személyét szavazzák meg a parlamentben, hanem azon melegében a kormány teljes összetételét nyilvánosságra hozzák, a megyei kormányzók listájával egyetemben.

Majdnem ráfizettek a kísérletre. A nyilvánosságnak ez a gesztusa ugyanis tényleges előzetes megegyezést igényelt volna az érdekeltek részéről Ukrajna kb. 50 legfontosabb vezető pozícióját illetően. Márpedig az érdekeltek köre igen széles, hiszen a Mi Ukrajnánkon belül is sok csoportosulás van, s Timosenkóéknak, Morozéknak, Kinahéknak és még Litvin agráriusainak is juttatni kellett valamit. Jó ukrán szokás szerint végül a győztesek és a még győztesebbek össze is vesztek a koncon. Kiszivárgott hírek szerint Moroz makacssága akadályozta meg a nyíltság eme szertartásainak tervezett csütörtöki előadását. Egy egész napig úgy tűnt ezután, hogy az új hatalom kísérlete önmaga megkülönböztetésére elődjétől látványos kudarccal végződik, mivel ők is csak a konc fölötti megszokott marakodást tudják produkálni.

Végül másnap mégis lezajlott a beütemezett előadás, nagyjából a tervezett hatást váltva ki. Legalábbis értelmiségi körökben. Az ország új, első számú vezetőinek beszédmódja ugyanis valóban fényévekre van az elődeikétől. Mind Juscsenko, mind Timosenko szabadon, összefüggően, lényegre törően beszélt az országot fojtogató gondokról és azok megoldásáról. Idáig pedig a lapos semmitmondás szinte jelképe volt a hatalomnak. Olyannyira, hogy az összefüggéstelen frázispufogtatás nem is feltétlenül a beszélő butaságáról tanúskodott, hanem csak azt jelentette, hogy hatalmas és hivatalosan beszél.

Az elnök és a miniszterelnök azt ígérték, hogy nem fognak lopni és másokat sem hagynak. Rendet fognak rakni az országban, egyenlő feltételeket teremtve mindenkinek. Kifehérítik a szürkegazdaságot, megnövelik az állam bevételeit, és ebből jut majd a nyugdíjasoknak, rokkantaknak stb. is. Röviden: helyes dolgokat mondtak, józanul értékeltek, lényegileg mégis csodát ígértek. Politikai értelemben a csoda egyszerűen csak különleges, az előzmények fényében váratlan eseményt vagy jelenséget jelent. A narancssárga forradalom afféle csoda volt, mivel az ukrán népesség addig tapasztalható béketűrése után valószínűtlen volt, hogy az emberek utcára vonulnak igazuk védelmében. Egy velejéig korrupt, az általános tolvajlás mocsarába süllyedt rendszer átalakítása azonban csodák hosszan tartó sorozatát igényelné. A csalódás és a kiábrándultság tehát hosszabb távon garantálva van.

Az új hatalomnak azonban egyelőre a következő egy évre kell összpontosítania, az alatt mutatni valamit, ami ébren tartja a reményt és lendületben a reformot. Néhány fontos és/vagy látványos ügyet kell megoldaniuk a 2006-os választásokig. Az új kormánytól egészében és a miniszterektől külön-külön is ezt várja az Elnök.

Mindenekelőtt azonban a kormány összetételének kellett szimbolizálnia, hogy az nem egyszerűen egy hatalmi osztozkodás káderekben testet öltő lenyomata. Ez részben sikerült is. Mindenképpen jelzés értékű, hogy az erőszakszervezetek élére Ukrajna történetében először civileket neveztek ki, Turcsinov, Timosenko jobbkeze személyében még a titkosszolgálatok élére is. Hasonlóképpen szép jelzés a kormány tagjainak életkora – aligha számoltak még utána, de ránézésre is kitűnik, hogy az eddigi legfiatalabb kabinettel van dolgunk. Nincs szűkében az új kormány jó nevű szakembereknek sem, bár ez együtt jár némi magukkal hozott ellenszenvvel. Taraszjuk diplomáciai jártasságát például senki nem kérdőjelezi meg, de az orosz orientáció híveinek szemében ő vörös posztó. Pinzenik pénzügyi hozzáértéséről sincs vita, mégis sokan veszélyes radikálisnak tartják a reformok terén.

Végül, de nem utolsósorban az is érdekes kérdés, mennyire képes majd egységes csapatként működni a koalíciós kormány. Hogy mást ne mondjak, Roman Beszmertnij nyíltan kritizálta Timosenko jelölését, majd az adminisztratív reformért felelős miniszterelnök-helyettesként lépett be a kormányba.

Összességében mégis elmondható, hogy az elnökválasztás óta valamelyest lelassult folyamatok ismét felgyorsultak, és az új hatalom nagy lendülettel és elszánással fogott hozzá állásai kiépítéséhez. Mondhatjuk úgy is, hogy sikeresen. Ehhez hozzájárult az is, hogy az ellenzék szinte teljesen eltűnt. Egyedül a kommunisták nem szavaztak az új kormányra. Jellemző az ukrán politikai kultúrára, hogy az előző hatalom élcsapata, a szocdemek és a Régiók frakciója sem érzékeli, hogy illetlenség ennyire megértőnek lenni legyőzőik iránt.

Sz. K. M.