Ki is volt hát Öcsi?
Szemán Ferenc emlékére
Az anyakönyv szerint Szemán Ferenc, de mindazoknak, akik ismerték, csak Öcsi. A festőművész. Úgy nézett ki, mint egy ikonról lelépett élő aszkéta, csakhogy örök mosollyal az arcán: hol ironikus, hol kedves, hol elnéző mosollyal. Mindent szemügyre vett, a legkisebb apróságot is. Alkotó volt, művészettel terhes. Magába forduló, befelé néző, rejtőzködő alak. Úgy tűnt, más régiókban jár, még akkor is, ha köztünk volt. Csak éreztük azt a Tengelyt, amely körül forgott az Öcsi glóbusza, amelynek gravitációja úgy vonzott mindenkit. Azokat, akik valamivel többet akartak az élettől. És ezt a valamit csak ő tudta megmutatni: csodával, napfénybe mártott ecsettel. Aztán mindenki számára váratlanul láthatatlanná vált ez a Tengely, megszűnt a csoda, a gravitáció.
Művei az egész világon szét vannak szórva. Mint a gyöngyszemek, mert bármelyik legkisebb akvarellje is úgy néz ki, hogy csak ámulunk: ember hogy festhetett ilyet.
Öcsi nem hozott létre iskolát, nem volt követendő programja, szisztémája sem. Ő maga a megismételhetetlen, az utánozhatatlan Rébusz. Műveinek elmélyült tanulmányozása során különleges, intellektuális felemelkedést és nyugtalanságot érzünk. A dicsőség és a siker sohasem izgatta. Nem is nagyon volt benne része. Életében a földieknél nagyobb kitüntetést kapott: a mindennapi alkotás örömét.
Az európai történelem során annyi érték merült feledésbe vagy pusztult el, csak az utánozhatatlan művészi magaslatok maradtak fenn a társadalmi "árvizek" vagy pszeudoforradalmak folyamán.
Önállóságával valamiben Van Goghra emlékeztet: Mesterük (és szerencséjük) a nehezen megfogható Természet, amely unikális Stílusuk kialakítója volt, ami a legnagyobb ajándék és kitüntetés egy alkotó számára. Most már a lezárt életművet mérlegre tehetjük.
Ki is volt hát Öcsi?
Vajon önarcképeinek hosszú láncolatában találunk-e választ vizsgálódásunkra?
Az alkotónak nehéz becsületesen ábrázolnia önmagát. Öcsi meg sem próbált behódolni annak az ördögi kísértésnek, hogy Egója egyszeri, befejezett, teljes tükrét adja. Ezeken a képeken nem Szemán Ferencet látjuk, hanem Öcsit, az örökké változót, akit hol a fellegekbe röpít az életkedv, hol két lábbal tapossa a Sors, de ő kakukmarcisan kievickél mindebből. Ezer változatban, alakban és stílusban. Csak az időrendbe állított önarcképek sorozata tudná megmutatni, ki is volt Öcsi. Ám ő nyomot hagyott személyiségéből mások portréin is, legyen az barát, gyermek vagy női arckép. És ez nem más, mint a Szeretet, amely varázslatos mélységgel, szuggesszióval átsüt minden portrén. Ez volt az egyik legjellemzőbb vonása.
Hogy ki volt az igazi Öcsi, mi már úgysem fogjuk megtudni. De fontos, hogy volt, és tovább él, nemcsak a vásznain, hanem bennünk is.
Erfán Ferenc
