Gyilkosság a pártért, a hazáért

Piszkos történelem

Majd két évtizedre volt szükségük a szovjet titkosszolgálatoknak ahhoz, hogy egymás után likvidálják az ukrán nemzeti mozgalom vezetőit. Az 1930-as-1950-es évek legnagyobb visszhangot kiváltó politikai gyilkosságait ráadásul ukrán származású ügynökök keze által hajtották végre.

A szovjet hatalom mindig is aktívan küzdött az ukrán függetlenségi mozgalmak ellen. Ukrajna egyike volt a nagy birodalom legfontosabb összetevőinek, ezért a kiválására, elszakítására irányuló törekvések komoly államellenes bűncselekménynek számítottak.

E gondolatmenetből következőleg a szovjet hatalom legnagyobb ellenségei az ukrán nacionalista mozgalom vezérei voltak. Likvidálásuk érdekében a szovjet titkosszolgálatok nem sajnálták az anyagiakat, nem riadtak vissza a legmocskosabb eszközöktől sem. Az efféle tisztogatási akciókban részt vevő ügynökök szinte kivétel nélkül gyorsan haladtak előre a ranglétrán, s minden elismerést megkaptak.

A "politikailag megbízhatatlan nemzetiségi elemek" likvidálására irányuló akciók némelyike évekig elhúzódott, mint például az illegális ukrán nacionalista mozgalom külföldön élő vezére, Jevhenyij Konovalec esetében. Gyilkosa, az ukrán Pavel Szudoplatov NKVD-ügynök 1936 és 1938 között figyelte és követte szüntelenül egész Európán át a célszemélyt. Lelkes nacionalistának adva ki magát, könnyen áldozata bizalmába férkőzött, s így később nem esett nehezére végrehajtani a likvidálási parancsot. 1938. május 23-án egy hollandiai étteremben találkozott áldozatával, s egy csokoládésdobozba rejtett robbanószerkezetet adott át neki. A detonáció következtében Konovalec meghalt, a holland rendőrség pedig nem tudta megállapítani, ki szervezte meg a merényletet. A hazatérő Szudoplatovot kitüntették és előléptették. Az esetre csak 1992-ben derült fény, amikor is az ügyészség eljárást indított Szudoplatov ellen gyilkosság vádjával, ám mivel az OUN, az Ukrán Nacionalisták Szervezete annak idején hadat üzent a Szovjetuniónak, tettét hadi cselekménynek minősítették, s az eljárást megszüntették.

A tisztogatási akciók a második világháború befejezése után is folytatódtak, az eszközök azonban sokkal kifinomultabbak lettek. Az ügynökök a bombák és revolverek helyett előnyben részesítették a mérgeket és a balesetnek álcázott gyilkosságokat.

Így például 1947-ben Nyikita Hruscsov, az Ukrán Kommunista Párt akkori első titkára engedélyt kapott Sztálintól a görög katolikus egyház kárpátaljai vezetőinek, elsősorban Romzsa Tódor munkácsi püspöknek a titkos likvidálására, mivel az OUN-nal, azaz a nacionalistákkal és a Vatikánnal fenntartott szoros kapcsolatokkal gyanúsították őket. Romzsát autóbalesetnek álcázott gyilkossági kísérlettel próbálták eltenni láb alól. Az akcióban egyes források szerint részt vett a már említett Szudoplatov is, aki időközben számos sikeres megbízást hajtott végre világszerte, többek között Lev Trockij meggyilkolását Mexikóban. A püspök azonban túlélte a merényletet. A súlyosan sérült főpap a munkácsi kórházba került. Itt azonban gyógykezelés helyett Hruscsov parancsára kuráre méreggel megmérgezte őt a kórház egyik ápolónője, aki a belbiztonsági szervek külsős ügynöke volt.

Az akciók azonban ekkoriban és ezután sem korlátozódtak a Szovjetunió területére. Miután sorban leszámoltak az Ukrán Felkelő Hadsereg, az UPA belföldi vezetőivel, az "illetékesek" figyelme Sztepan Banderára összpontosult, aki 1953-tól az OUN külföldi szervezeteinek vezetője lett. Az ellene kitervelt akcióra ismét csak egy ukrán nemzetiségű személyt, a KGB által még 1950-ben beszervezett Bohdan Sztasinszkijt szemelték ki. Az ügynök 1957-ben megkapta közvetlen felettesétől a gyilkos fegyvert is: egy cián-hidrogén savat spriccelő hangtalan szerkezetet. A pisztolyszerű fegyver hatósugara mindössze másfél méter volt, s a gyilkosnak áldozata arcára vagy mellére kellett céloznia, hogy az belélegezhesse a sav gőzeit. A gőzök 2-3 perc alatt végeztek a kiszemelt emberrel, később viszont rendkívül nehéz volt bizonyítani az erőszakos halált. Sztasinszkij 1959. október 15-én müncheni lakásának lépcsőházában lőtt rá Banderára. A halál azonnal beállt. Hazatérve, Alekszandr Selepin, a KGB akkori főnöke a Vörös Zászló Érdemrend Harci Fokozatát nyújtotta át a gyilkosnak a feladat sikeres végrehajtásáért.

1961-ben azonban Sztasinszkij kezdte úgy érezni, hogy őt magát is likvidálhatják, ezért német feleségével együtt Nyugat-Németországba szökött, s bevallotta korábbi gyilkosságait az ottani rendőrségnek. Bűneiért bíróság elé állították. Az ügyész a kiszabható legszigorúbb büntetést, életfogytiglani börtönt kért rá, ám a bíróság az ukrán nacionalisták meggyilkolásáért a szovjet kormányt tette felelőssé. Sztasinszkijt végül nyolcévi börtönre ítélték, amiből négyet ült le, majd titokban az Egyesült Államokba vitték.

Bírósági tárgyalása után a Deutsche Zeitung megállapította: "A sztálinizmus nem halt meg a Szovjetunióban, csupán kifinomultabb módszerekkel működik." (Kárpátalja/Korreszpondent/podrobnosti.ua)