Egy európai finnugor Észtországból

Arvo Valtonnal, az európai hírű észt íróval és költővel találkozhattunk minap Ungváron egy munkásságával foglalkozó nemzetközi konferencia kapcsán, melyre az Ungvári Nemzeti Egyetem szervezésében került sor. A magyar olvasó számára elsősorban novelláiról ismert alkotót mindenekelőtt hitvallásáról kérdeztük.

- Hogyan fogalmazná meg írói krédóját?

- Az irodalomnak a jóságot, a művészetnek a szépséget, a zenének a jó érzéseket kell szolgálnia. Mindazok a modern alkotások, melyek az erőre, a gonoszra, a perverziókra alapoznak, csak ideiglenes jelenségeknek tekinthetők. Ezenkívül valamennyiünk közös krédójának kellene lennie, hogy ne háborúzzunk, hanem törekedjünk az együttműködésre. Emberi krédóként számomra négy tulajdonság fontos: a jóság, a bölcsesség, a bátorság és a becsületesség. Ezek mind összefüggnek; nem létezik például bölcsesség jóság nélkül.

- A konferencia egyik résztvevője a posztmodern terminust használta művei jellemzésére. Egyetért ezzel a megállapítással?

- Nincs kifogásom a használata ellen, de nekem úgy tűnik, hogy a posztmodern kifejezés valójában semmit sem jelent. Véleményem szerint egy üres terminusról van szó, amelyet általában akkor használnak, amikor már semmilyen keretbe sem gyömöszölhető bele egy adott írás.

- Mit jelentett az ön számára, hogy a Szovjetunió felbomlásával Észtország elnyerte függetlenségét, majd az Európai Unió tagjává vált?

- A megszállás évei alatt valamennyiünk, az egész nép vágya, álma volt a szabadság. A függetlenség ezért számomra felbecsülhetetlen érték, amely semmihez sem fogható. Ami pedig az Európai Uniót illeti, az elsősorban gazdasági közösség, amelyet a modern kor kihívása tesz szükségessé. Másrészről azonban az Európai Unió védi a tagországok kultúráját, bizonyos értelemben megóvja nyelveinket az angol és más nyelvek szörnyű erőszakától. Ebben az értelemben az EU össze sem vethető a Szovjetunióval, ahol valamennyi nép tudatos és szüntelen asszimilációja, az orosz nyelv erőszakos terjesztése folyt.

- A munkásságukat még az előző rendszer idején kezdő közép-kelet-európai írók közül sokan elveszítették a talajt a lábuk alól a rendszerváltást követően. Volt, akit addigi "munkássága" kényszerített hallgatásra, mások nem találták a megfelelő hangot, a témát az új világban. Ön íróként hogyan élte meg ezt a korszakot?

- Valóban, annak idején gyakran éltünk azzal a lehetőséggel, hogy, úgymond, a sorok között mondjunk el olyasmit, amit másként nem lehetett - így fejeztük ki vágyainkat, szembenállásunkat a totalitarista rezsimmel. Abban a pillanatban azonban, amikor az újságírók már bármit leírhattak, sőt, időnként hatásosabban fogalmazhattak meg dolgokat, mint a szépírók, sokan egy időre elvesztették a fejüket, hiszen valami másra, újra kellett átállniuk. De ez az átállás, irányváltás a valódi irodalom hasznára vált - legalábbis ideális esetben így kellett történnie. Mert lehetséges ugyan, hogy a politikai célok becsempészése az irodalomba az akkori kor követelménye volt, de ez mégiscsak idegen a literatúrától. Meglehet, voltak, akiknek nem sikerült azonnal ez a fajta peresztrojka, nálunk azonban leginkább csak a kollaboránsokra, a vörös rezsim kiszolgálóira volt jellemző az említett teljes elnémulás. Ők talán valóban elszégyellhették magukat, vagy nem akartak többé publikálni. Akadt persze, aki átállt az új hatalom oldalára, s változatlanul ír. Mára azonban egyre inkább érezteti hatását a generációváltás. Mind erőteljesebben jelentkezik egy új nemzedék, amelyet már nem vagy csak alig érintett a rendszerváltás, az előző korszak.

- Mi a véleménye a finnugrisztika jelenéről? Úgy tűnhet, hogy a szovjetrendszer bukásával valamelyest alábbhagyott a mozgalom lendülete. Talán kevesebb figyelem vagy forrás jut manapság erre a célra?

- Ellenkezőleg! Úgy gondolom, hogy számottevő elmozdulások tanúi lehetünk ezen a területen. Igen jelentős finnugor nemzetiségi mozgalmak indultak el az orosz autonómiákban, általában nőtt, erősödött e területek státusa is. Így azután, bár az ottani helyzet bizonyos megszorítások miatt nem nevezhető ideálisnak, érzékelhető a haladás. Ne feledjük továbbá, hogy most már lehetőség van a magánkezdeményezésekre is. Például Udmurtiában is megjelentek a magánkönyvkiadók, amelyek jelenleg már több udmurt nyelvű kiadványt jelentetnek meg, mint az állami kiadó. Annyi mostanság körükben a fiatal író, közöttük sok leány is, mint soha azelőtt. Gyakorlatilag megszűnt az a korábban igen elterjedt jelenség, hogy a nemzetiségi írók, nem tudván érvényesülni ebbéli minőségükben, áttértek az orosz nyelvre. Élénkült az egymás iránti érdeklődés is a finnugor népek családjában. Ma stabilabb a finnugor témájú kutatások, a kulturális kapcsolatok ápolásának intézményi háttere és finanszírozása. Megjelent a mozgalom politikai vetülete is, amennyiben négyévente megrendezik a Nemzetközi Finnugor Kongresszust. Ezzel együtt hangsúlyozni szeretném, hogy közös kultúránk megőrzéséért továbbra is rengeteget kell még tennünk.

- Min dolgozik jelenleg?

- Régóta és hosszú megszakításokkal írok egy történelmi témájú regényt. Egy kalandos történetről van szó, mely a finnugor népek történelmének tényein alapszik. Azt hiszem, ezután novellákon kívül mást már nem is igen kellene megírnom. Persze írni mindig kell, elsősorban becsületesen írni a történelemről. Hajlamosak vagyunk például napirendre térni afelett, ahogyan a komi földeket egykor Oroszországhoz csatolták, mert abban a tudatban élünk, hogy ez a csatlakozás békés volt. Egy helyi író csak most, az ezredfordulón írhatta meg, hogy valójában milyen véres folyamatról volt szó. Úgy gondolom, ma mindenkinek becsületesen, a népe és kultúrája iránt érzett felelősséggel kellene írnia a múltról, ami erősítheti az emberek öntudatát, segíthet a megmaradásban.

szcs