Mit ér az ukrán miniszterelnökség?

2007. december 21., 09:00 , 362. szám

Navarrai, később IV. Henrik katolizált, hogy francia király lehessen. Azóta mondják, hogy Párizs megér egy misét, amikor valaki igen nagy árat - az elveit adja a hatalomért.

Timosenkót senki nem tekinti ideológiavezérelt politikusnak, így elveit sem kellett feláldozni a miniszterelnökségért. Hogy jogosan lehet feltenni a kérdést a pozíció áráról, annak más oka van. Jár-e akkora hatalom 2007 végén a jelenlegi miniszterelnökséggel, amiért érdemes azt elvállalni?

Ha kívülálló elemzőnek kellene válaszolni a kérdésre, a válasz egyértelmű "nem" lenne. Először is egy száguldó inflációjú gazdaságot kell átvenni lehasznált infrastruktúrával és kikerülhetetlen gázáremeléssel. Másodszor teljesíteni kellene néhány demagóg, teljesíthetetlen ígéretet, mint amilyen az elveszett betétek visszatérítése és a sorkatonai szolgálat azonnali megszüntetése. Harmadszor, egy egyfős többség egy legalább kilencpárti koalíciónál a kormánytöbbség tényleges hiányát jelenti. Negyedszer, nemcsak Janukovicsék kérlelhetetlen támadásaira számíthat biztosan, hanem Juscsenko gáncsoskodására is. Ötödször, mindezt egy olyan kormány élén, amelynek jelentős hányadát személyes ellenfélnek kell tekinteni. A lista szubjektív, legalább egy tucatnyi pontot lehetne még felsorolni amellett, hogy Timosenko miniszterelnöksége biztos bukásra van ítélve záros határidőn belül.

Ha azonban ilyen egyszerű a helyzet, akkor nemcsak az a kérdés, miért vállalkozik egy ilyen kockázatos lépésre a BJUT-osok vezére, hanem az is, hogy miért próbálták meg politikai ellenfelei megakadályozni abban, hogy a vesztébe rohanjon.

Juscsenko a parlamenti buktával a háta mögött nem vállalkozhatott Timosenko nyílt hátbatámadására, csak kereshette a megoldást, hogy annak bukása az ő beavatkozása nélkül történhessen meg. Mivel azonban a "nasás" frakció az övé, a feladat megoldhatatlannak bizonyult. Az elnök azonban rövid távon biztos nyertes volt, hiszen jogköröket követelt Timosenkótól, és minden lehetséges posztra saját embereket erőltetett át. Ha ezen Timosenko kiakad, úgy is jó - nem lesz kormányfő, ha belemegy, úgy is: az elnök kap egy csomó új szálat, amivel a kormányt rángathatja.

Az elnöki taktika áldozata a Nasa-frakció, kárvallottjai a párt vezető politikusai lettek. Az elnök brutálisan belegázolt érzékenységükbe, és tőből lekaszálta ambícióikat. Kezdődött a folyamat azzal, hogy a pártvezér Kirilenko helyett személyes kegyencét, Jacenyukot erőltette keresztül a házelnöki posztra. Majd betetőzte azzal, hogy az összes kormánypozíciót a személyesen hozzá lojális(nak látszó) emberekkel tömte ki. Amivel könnyen lázadást provokálhatott volna, de annak Timosenko miniszterelnökségének elvesztése lett volna a következménye. Ilyen értelemben a sok vérig sértett nasás képviselő fegyelmezett szavazása akár Juscsenko-ellenes gesztusnak is tekinthető, amennyiben az új miniszterelnökre mint jövendő államelnökre teszik a tétjeiket.

A Régiók viselkedésében a visszafogottság szorul magyarázatra. Összes erőfeszítésüket a házszabály betartására összpontosították, vagyis arra, hogy a kormánytöbbség tagjai személyesen, szabályosan szavazzanak. Nyilván abban reménykedtek, hogy akad még egy gyenge láncszem, miután Pljuscs személyében egy már megvolt, Jehanurovéban a második is készen állt. Az utóbbiból azonban hadügyminisztert csináltak, és így belement, hogy a kormányon belül küzdjön tovább Julijával.

A régiósok is úgy érezhették, biztos győzelemre játszanak. Nem adták vissza a mandátumaikat, és nem lehetetlenítették el állandó blokáddal a parlament működését. Az elhúzódó premieriáda alatt Baloga adminisztrációfőnök és Kolesznyikov régiós fő-szürkeeminenciás Janukovicséktól folyamatosan konzultáltak. A régiósok nemcsak a narancsos táboron belüli csipet-csapatok természetes ellenszenvét, hanem az adminisztráció aktív közreműködését is számításba vették. Most hogy Julija miniszterelnök lett, alighanem úgy érzik, átverték őket.

Persze vigasztalhatják magukat azzal, hogy az úgy is belebukik a kormányzásba. Csakhogy nem tudni, mikor és mit művel majd addig. Megpróbálkozhat például a donyeckiek bizniszének megsápolásából pénzt szerezni választási ígéretei teljesítéséhez. Vagy egyszerűen csak bosszúból tönkretenni ellenfelei gazdasági hátországát. Vagy ami ugyanaz, korrupciós ügyek kreálásával fokozni a saját népszerűséget, lejáratni a donokat. Az utóbbiak nincsenek hozzászokva, hogy az államhatalom ne mint csapra vert hordó, hanem mint suhogó kancsuka jelenjen meg számukra.

Végül néhány lehetséges magyarázat arra, miért vitte végig maga a főhősnő az idegölő küzdelmet az illuzorikusnak tűnő hatalomért. Először is az ukrán politikusok mind fetisizálják a főnöki posztokat. A vezető pozíciókat afféle mágikus eszközként fogják fel, ami okossá, hatalmassá, szeretve tiszteltté teszik a birtokosukat. Ha pedig elveszítik azokat, vissza akarják szerezni minden áron, mint Gollam az egy gyűrűt, az ő drágaszágát.

Másodszor, ez a felfogás egyáltalán nem annyira valóságtól elrugaszkodott, mint egy fantasy-történet. Az ukrán elitet ugyanis mozgatja a behódolási ösztön a hatalom birtokosainak. Afféle orkok ők, akik nem tudnak ellenállni a gyűrű hatalmának. Az más kérdés, hogy ha valakinek meginog a helyzete, a sok talpnyaló, ha lehet, még gyorsabban hagyja el, mint ahogy hozzá csapódott. Rövid távon azonban Julija számíthat az ukrán elit kulturálisan kódolt behódoló ösztönére.

Közép- és hosszú távon pedig ott van az ukrán választók messiásvárása, amely elégséges erő egy elnök- vagy parlamenti választás megnyerésére. Miután az előző messiás végleg kikopott a nép kegyeiből, Julija a legesélyesebb a megüresedett hely betöltésére, akár regnáló, akár megbuktatott miniszterelnökként.

Sz. K. M.