A takarékos

Ungvár vezetékes vízellátása közismert. A földi élet alapeleme grafikon szerint csordogál a csapokból. Akinek nincs ásott vagy fúrt kútja, szivattyúja, az, ameddig az eresztési idő tart, szedi a vizet kádba, fazékba, palackba. Erre kényszerülnek Jutkáék is, akik az egyik tömbház hetedik emeletén laknak. A család, amely a nagyi vezénylete alatt amúgy is igyekszik spórolni a rezsi mindegyik összetevőjén, takarékosan bánik a vízzel is.

A família szeme fénye, a hatéves Viktor is ebben a "kenyeret ki nem dobunk, az áramot nem pocsékoljuk" szellemben nevelkedik.

Dél tájéka van, vízszedési idő. Ő is segédkezik. A spájzból egymás után szedi elő a reggel megtöltött műanyag palackokat és önti tartalmukat a felmosóvederbe. Közben a konyhában tüsténkedő anyjának magyaráz:

- Nézd, én is segítek spórolni! Az üvegekből töltöm fel a vedret. Így kevesebb víz kell a csapból!

A mama elnéző mosollyal magyarázza:

- De Viktorkám! Ezzel nem nyerünk semmit. Hiszen az üvegeket reggel teletöltöttük, igaz? Most pedig, mert átöntötted, újra meg kell tölteni őket. A vízóra pedig megint forogni fog. Érted?

Viktor hosszasan goldolkodik a veder fölött. Aztán felderült képpel, boldogan rohan a konyhába.

- Anya, de én mégis spóroltam!

- Hogyhogy?

- Mert a reggeli töltésből két tele üveg megmaradt!...

Tárczi Andor