A szabadságtól a Szvobodáig

2012. november 28., 22:00 , 620. szám

A 2012-es parlamenti választások nemcsak rengeteg dühös kérdést vetettek fel, de egy figyelemre méltó kísérlet végére is pont került. Végéhez közeledik a nemzeti liberális hibrid kitenyésztésének kísérlete. Amint várható volt, a gyengébbik összetevő nem bírta ki a keresztezést. A John Locke és Friedrich A. von Hayek által megénekelt szabadság meghátrál, feladva amúgy is ingatag pozícióit. A szabadságot a minden létező vonatkozásban antiliberális Szvoboda (szvoboda = szabadság, ukrán – a szerk.) váltja fel – állapítja meg a pravda.com.ua portálon megjelent írásában Mihajlo Dubinyanszkij. Az alábbiakban a szerző okfejtéséből ajánlunk olvasóink figyelmébe néhány gondolatot.

Jellemző a Tyahnyibok (a radikális Szvoboda elnöke – a szerk.) pártját támogató választók összetétele. Nem holmi elmaradt alja nép dominál körükben: a szavazók 48 százalékának felsőfokú végzettsége van. Az utolsó liberális bástya, a hivatali értelmiség magát megadni látszik.

Természetesen a „félig agyonvert liberálisok” még mocorognak, mindenféle politikai projektekről ábrándoznak. Valójában a liberális szavazótáborral kokettáló bármelyik ukrán politikus csak kapcsolt, nem kelendő áruként vállalja ezt. A ködösítő Tihipkók és Klicskók a konkrétumokat kerülve megengedik, hogy higgyenek a liberalizmusukban, egyúttal azonban ellenkező világnézetű választóikat is buzdítják. Ez érthető, hiszen egy kizárólag liberális közönségre orientált párt bizonyosan megbukna. Mit tegyünk, ha a személyiség és a tulajdon tisztelete végső soron nem fogant meg Ukrajnában?

Hiba lenne az ukránok szolgatermészetét kárhoztatni, mondván, csupa mazochista rabszolgával vagyunk körülvéve, akiket etetni sem kell, csak legyen meg a láncuk és a korbácsuk. Éppen ellenkezőleg: a szabadságszeretet nálunk mindent elsodró erejű!

De a szabadságszeretet és a liberális értékek nem egy és ugyanaz. Azok a polgárok pedig, akik egy honi führer felbukkanását lesik, nem a rabságra törekednek. Mindez sokkal összetettebb és mélyebb.

Kezdjük azzal, hogy a liberalizmus szenvedélyes ellenségei eseti liberálisokká válnak, amikor önmagukról van szó. A meggyőződéses sztálinista a szólásszabadságról rikácsol, ha valaki megzavarja a Népek Atyjának dicsőítésében. A harcias nacionalista a polgárjogokról üvöltözik, amint eléri őt a gumibot. A megrögzött szovok (szovjet típusú ember – a szerk.) mindjárt a piacgazdáságot emlegeti, mihelyst a filmforgalmazásban bevezetik a kötelező ukrán szinkront. A pravoszláv fundamentalista felháborodik az egyéniség korlátozása miatt, ha korlátozzák a hívőket. A despota politikus szünet nélkül az Alkotmányt emlegeti, amint ellenzékbe kerül.

Mindezeknek az embereknek igen drága a szabadság – csakhogy nem a másé, hanem a sajátjuk. És hallgatólagos egyetértés van abban, hogy a szigorú rend, amelyről álmodoznak, semmiben sem korlátozhatja őket. A másként gondolkodással harcban álló ember meg van győződve arról, hogy őt magát semmi sem fenyegeti, hiszen ő úgy gondolkodik, ahogyan kell. A tulajdon igazságos újraelosztását követelő polgár meg van győződve arról, hogy az ő tulajdona nem sérülhet, hiszen igazságosan birtokolja azt. A cenzúrát követelő feltételezi, hogy nem kell tartania a szigorú cenzoroktól, hiszen ő amúgy is helyes dolgokat ír le és olvas. A tömeges kivégzések után vágyakozó szilárdan meg van győződve arról, hogy őt magát nem érinthetik a repressziók, hiszen az a rosszaknak van, ő pedig jó. No és a gazdaság feletti totális ellenőrzés híve sem számol azzal, eljöhet az idő, amikor rákényszerítik, hogy 15 százalékos illetéket fizessen a vérrel-verejtékkel megkeresett dollárjai eladása után.

Az autoritarista ábrándok az ismert anekdotával rokoníthatók: „És ha ők vernek meg minket? – Minket ugyan miért?” Azaz diktatúrát követelve az ukránnak esze ágában sincs bármiben is korlátozni magát, bármit feláldozni.

Ellenkezőleg, a liberális társadalomban az áldozatok elkerülhetetlenek, hiszen a liberalizmus a folytonos kompromisszumokon alapszik. A környezeted nem szól bele az életedbe, de neked is el kell viselned őket. Akadálytalanul kimondhatod, amit gondolsz, de meg kell hallgatnod másokat is. Hogy hozzáférhess a kívánt javakhoz, egyenértékű javakat kell felajánlani a piacnak. Csak addig hadonászhatsz a karoddal, míg a közelben fel nem bukkan valaki orra. Csupa korlátozás és megszorítás!

Egészen természetes, hogy a szabadságszerető ukránnak nem kellenek a liberális értékek. A rothadó liberalizmus korlátozza a személyes szabadságodat, arra kényszerít, hogy vedd figyelembe más emberek jogait érinthetetlen tulajdonukkal, saját, a tiédre egyáltalán nem hasonlító ízlésükkel és preferenciáikkal együtt. Hát kell ez neked?

A személyes emancipáció szempontjából a vaskéz sokkal ígéretesebbnek tűnik. Miután magad jó vagy és igaz, téged csöppet sem korlátoz, ellenben helyre teszi azokat a barmokat, akik zavarnak neked kedved szerint élni. Azokat, akik lábatlankodnak körülötted, helytelenül gondolkodnak, helytelenül öltözködnek, helytelen nyelven beszélnek, helytelen filmeket néznek, helytelenül rendelkeznek a jövedelmükkel. Egy lépést se lehet tenni ezektől a parazitáktól!

De az autoritarista hatalom megoldja a problémát – beveri azok orrát, akik nem engedik, hogy szabadon hadonássz a karjaiddal, s kiforgatja az idegen zsebeket, amelyekbe neked valamiért nem szabad belenyúlnod. Valóban szabad emberré válsz…

„Úgy szeretnék élni, ahogy akarok, amihez másoknak úgy kell élniük, ahogy én akarom.” Íme az abszolút szabadság képlete, amely annyira vonzó a kozákok és hajdamákok leszártmazottjai számára. Csak autoritarista módszerekkel érhető el. Kizárólag a nyers erő teszi lehetővé, hogy szabadon magunkhoz igazítsuk a környező világot, akadálytalanul saját igényeinknek megfelelően szabjuk át azt.

A fejlett embernek nagyobbak az igényei, ezért az öntudatos értelmiség gyakorta hajlik az autoritarizmusra – bármit tapasztaljunk is egyébként Ukrajnában. A primitív nyárspolgárnak elegendő, ha mások rovására élhet, korlátozás nélkül fogyasztva az anyagi javakat. Az igényes entellektüelnek ez kevés – azt szeretné, ha semmi sem zavarna neki saját ízlése szerint átalakítani mások agyát.

Tehát világosak és érthetőek az okok, amelyek miatt a szabadságszerető polgárok az erős kéz után sóvárognak. Van azonban egy sajnálatos bökkenő. Az erős kéz nem a lámpa dzsinnje, amelynek nincs egyéb motivációja Petrenko polgártárs vagy Ivanov polgártárs szolgálatán kívül. Az erős állam mögött teljességgel önálló személyiségek húzódnak meg, akiknek szintén szükségük van a szabadságra. Ebben a tekintetben az ukrán vezetők nem különböznek közrendű honfitársaiktól.

A független Ukrajna történetét át meg átszövi a szabadságért vívott elkeseredett küzdelem, melynek epicentrumává a Pecserszki dombok (Kijev kormányzati központja – a szerk.) váltak. Valamennyi vezetőnk a lehető legteljesebb felszabadulásra törekedett. Viktor Andrijovics túlságosan gyengének bizonyult, Julija Volodimirovnát megzavarta a rosszkor beütő válság, Viktor Fedorovicsnak viszont sikerült.

Janukovics elnöksége az ukrán szabadságszeretet diadala. Viktor Fedorovics megtesz mindent, amit akar, a többiek pedig kénytelenek azt tenni, amit ő akar.

A csodálatos álom valósággá vált – igaz, nem Petrenko polgártárs vagy Ivanov polgártárs, hanem Ukrajna elnöke számára. A mások kényszerítésén alapuló abszolút szabadság már csak ilyen: sokan ábrándoznak róla, de valamilyen oknál fogva csak a hatalommal bíró nagyfőnökségnek jut osztályrészül.

Egyébként a szabadságszerető ukrán nem csügged. Tudja, mit kell tenni. Még keményebb és erősebb kézre van szükség – például a nagybetűvel írt Szvobodára. Az már bizonyosan beváltja a hozzá fűzött reményeket, s rendet teremtve neked hozza el a felszabadulást, és nem valami befolyásos bácsinak a pecserszki dombokról.

És akkor elkövetkezik a boldog, igazán szabad élet! Álmodozni róla sokkal kellemesebb, mint védelmezni a szűkös liberális szabadságot, amelyet eleve korlátoz a körülötted élők szabadsága.

hk