A cseh függetlenség furcsa napja
Csehország a függetlenség napját ünnepli. Ez eddig rendben is volna, hiszen minden ország, nemzet életében kell, hogy legyen efféle nap, hacsak a történelemtől abban a kegyben nem részesültek, hogy az évszázadok során sohasem kellett megtapasztalniuk a megszállás, az elnyomatás, a bekebelezés, esetleg a szétszóratás keserű élményét.
Igen ám, csakhogy Csehország esetében az lenne a logikus, hogy függetlenségét 1993. január 1-jétől számítsa, amikor a csehek békésen elválva Szlovákiától Cseh Köztársaság néven jónéhány évszázadnyi szünet után ismét saját államiságra tettek szert. Ezzel szemben Prágában a függetlenség napjának 1918. október 28-át kiáltották ki.
A történelemkönyvekből köztudott: 95 évvel ezelőtt ezen a napon hozták nyilvánosságra Andrássy Gyulának, a közös osztrák–magyar külügyminiszternek Wilson amerikai elnökhöz intézett válaszát, amelyben jelezte: kormánya kész külön tárgyalni a fegyverszünetről és a békéről, továbbá egyetért az elnök álláspontjával a birodalom nemzeteinek jogait illetően. S noha akkor Bécsben még azt remélték, hogy a cseheket sikerül bevonni egy új föderális államalakulatba, a Cseh Nemzeti Tanács – a Monarchia népei közül elsőként – még ugyanaznap kikiáltotta a csehszlovák állam megalakulását.
Mi tagadás, a függetlenségre törekvő csehek meglehetősen furcsán értelmezték a népek önrendelkezését, hiszen a Monarchia helyett – mondhatni annak romjain – egy saját bejáratú mini birodalmat hoztak létre szlovákokból, szudétanémetekből, ruszinokból és magyarokból, amelyhez 1920-ban Kárpátalját is hozzácsapták. A próbálkozás sikerére jellemző, hogy a létrejött államalakulattal, Csehszlovákiával rajtuk, mármint a cseheken kívül mindenki elégedetlen volt, még a hivatalosan államalkotó társnemzetnek számító szlovákok is. Talán mondanunk sem kell, hogy a magyarok és szudétanémetek eleve nem rajongtak a valójában az első világháborút lezáró Párizs-környéki békék által létrehozott mesterséges képződményért, amelyet lakosságának többsége soha nem érzett igazán a sajátjának.
Nem véletlen, hogy 20 évvel később az első történelmi vihar elsodorta a színről ezt a torzszülöttet, s ha nem a nagyhatalmi egyezkedés, majd a félévszázados szocialista diktatúra, valószínűleg sohasem születik újjá. Közvetett bizonyíték erre az is, hogy a rendszerváltást, 1989–90-et követően a két „társnemzet”, a csehek és a szlovákok alig egy-két évet bírtak ki egymás társaságában – válás lett a dologból.
Figyelemre méltó, hogy a több mint hét évtizednyi szinte folyamatos nyüglődés után Prágában mégis ehhez az 1918-as hagyományhoz nyúltak vissza, amikor meg kellett határozni a gyökereket. Talán valamiféle dicső birodalmi múltat álmodnak a száraz történelmi tények mögé? Esetleg a Kisantant szelleme kísért még mindig a cseh kormányépületekben? Netán attól tartanak, hogy a „párizsi örökség” esetleges megkérdőjelezése még ennyi év után is területi kérdéseket vethet fel? Hiába, nehéz örökséget hagyott az első világégés mindannyiunkra.
zzz
