Juhász Gyula: Május

Vén harcos én, ma békét hirdetek,

Virággal verve meg a szíveket.

Egy új kiáltványt írok s érezem,

Hogy ez az ige egyszer tett leszen:

Ember, légy végre ember újra már,

Ne ordas farkas és halálmadár!

Nem bús robot, de boldog munka kell,

Melynél a szív bízó taktusra ver.

Új szent szövetség kösse össze mind

Embertestvérek jó reményeit!

Ez áldott föld ne temető legyen,

De kert, amely több jóságot terem!

Ember, magyar, ma még élő halott,

Legyen majális minden egy napod!

Vén harcos én, ma békét hirdetek:

Legyen szerelmünk már a szeretet!

Egy kivételesen derűs, örömteli és bizakodó vers az egyébként szinte mindig bús költeményeket író szerzőnktől, Juhász Gyulától. Egy kis megengedéssel, akár azt mondhatnánk, hogy a szerző maga is „kivételesnek” találja saját költeménybeli hangját, tudniillik a „vén harcos, ma békét hirdetek” sor nem zár ki egy ilyen értelmezést sem. Az sem kizárt, hogy épp ilyen megfontolásból ismétli meg e sort a vers végén. Nem tudhatjuk. Mindenesetre ezzel a sorral indul és ezzel is zárul a költemény, melyben hangot kap a bizakodás, hogy az ember hátha le tudja vedleni „farkas” és „halálmadár” természetét. Egyenesen új „kiáltványról”, „új szent szövetségről” beszél a költemény, ebben pedig könnyű észrevennünk a szentséghez való közeledést. Ezt erősíti meg a reménykedés emlegetése, ugyanakkor az utolsó előtti kétsoros strófa mintha félig-meddig visszatérés lenne a megszokott Juhász Gyula-hanghoz. Az „ember, magyar, ma még élő halott” sorban ott lapul a más versekből jól megszokott hazafias érzelem és ború, de egy derűsebb lehetőség is. Mégpedig a „ma még” kifejezésnek köszönhetően. „Ma még élő halott” a magyar ember, vagyis előfordulhat, hogy holnap már nem lesz az…

Penckófer János