Csoóri Sándor: Falusi délután

Jaj, ez a sárga nyár engem halálra untat.

Pihegni látom rokkant, elnehezült falunkat.

A csönd, a csönd fölötte világnagy liliom,

szárán a Nap-bogár mászik hallgatagon.

Ásít a körtefa, elejti zöld gyümölcsét,

totyog egy kacsa érte, csattogtatja a csőrét.

A kertben kutya jár? – rebbennek a tyúkok,

széttört csillag a lábuk, a tolluk elpotyog.

Por száll az úton s nézd csak! egy vad tehén szalad,

szeméből rémület leng, hosszúkás vér-szalag,

farkával bőszen csapkod, eldobná a fejét,

a csordán egy tinó szúrta ki a szemét.

Megáll a postás, nézi, de aztán megy tovább,

újságot nyújt a korhadt, becsukott kapun át,

van abban épp elég lelket borzongató:

rossz hír, gond, háború, nem embernek való.

Sár lesz a vérből, gondból: örök a csönd marad,

a kasza-kapa munka fullasztó nap alatt.

A faluvégi Krisztus, ki halt kereszthalált

példaként fonnyad el, mint megfeszített virág.

Határba aki ballag, határból aki jön,

látja pléh-vonaglását s már nem szól, nem köszön.

De néha nyers kölyök, ki kószál egymaga,

megáll előtte, nézi, bennreked a szava,

zúgnak fejében bűnök, félelmek, ősmesék

és mint ki az egészből egyetlen szót sem ért,

követ ragad a földről, a Szenvedőhöz vágja

s elszalad, elszalad, de hallja hét napig:

valaki nagyon jajgat a sárga csöndű nyárban.

A Falusi délután című Csoóri Sándor-vers az unalomról kíván szólni, de mindvégig eredeti, vagyis izgalmas költői képekkel vonja magára az olvasó figyelmét. Úgy is mondhatnánk, hogy egy eseménytelen falusi délután kerül itt összeegyeztetésre a költői megfogalmazás izgalmával. De lehetséges ez? Természetesen igen. Hisz mindazt, ami eredeti költői megfogalmazás, az olvasó képként észleli. Így a Falusi délután nyelvi eredetisége nem izgalmas eseményként tűnik föl előtte, hanem felvillanó képek sorozataként. Mindenekelőtt így szerez érvényt magának a költői megszólalás alaphelyzete: „Jaj, ez a sárga nyár engem halálra untat”. Ezen a verssoron keresztül kezdjük észlelni a különféle érzeteket, képeket: a „pihegő”, „rokkant” falut, a mindent elborító csendet, az „ásító körtefát”, a „totyogó kacsát”, a „szálló port”, a „megálló postást”. És e képsornak mintegy hosszan tartó, aláfestő „zenéjévé” alakul át az a jaj-hang, amely elől nem tud elmenekülni a „nyers könyök”, aki a faluvégen kővel dobta meg a „pléh-vonaglású” Krisztust…

Penckófer János