A műhelytől a zajdáig

„Felmászott a kakas a létrára, kukorékol hajnalhasadtára. Hajnal hasad, páros csillag ragyog, látod-e, babám, hogy még mindig nálad vagyok?” – énekelték számos alkalommal Sislócon a lányok, fiúk, hogy élvezetesebbé tegyék egy-egy munkafolyamat alkalmával a nagy szorgossággal telő órákat. Az ungvári járási Sislócról és szomszédjából, Bátfáról mutatunk be néhány személyt, illetve munkáját, hobbiját.

Gyakorlat teszi az asztalost

A sislóci Mitro Csaba főként a maga kárán-baján tanulta ki az asztalosmesterséget.

– 2000-ben fejeztem be a szakiskolát Ungváron, érettségi után. De ott csak a legalapvetőbb dolgokat tanították meg nekünk: hogyan kell gyalulni, csiszolni, kimérni az anyagot. Egyetlenegy dolgot készítettünk csak az egy év tanulóidő alatt: széket. Az évek során sajátítottam el a többi tudnivalót. Ahogy a mondás tartja: gyakorlat teszi a mestert. Apósom, Balázs Imre mellett dolgoztam segédként (róla a Szürtéről szóló cikkünkben olvashattak – a szerk.) úgy 2-3 éven keresztül. Kiegészítésként szolgált nekem más munkák mellé a néhány megrendelés, amit kaptam. Két éve pedig már ezzel foglalkozom a legtöbbet. Ágyat, szekrényt, ajtót, ablakot, polcot, tévéállványt is rendeltek már tőlem. Az infláció miatt minden megdrágult, ami az asztalosmunkához kell, mert a dolgok egyik részét a dollár, a másik részét pedig az euró árfolyama befolyásolja. Sok dolgot, például a ragasztékokat, zárszerkezetet és sok más egyebet az Unióból szállítanak be Ukrajnába. Hetente változnak az árak, így elég nehéz kalkulációt készíteni a munkákra. A munka legnehezebb része a tervezés. Egy nagy cégnél van külön ember arra, hogy megtervezze az adott dolgot, sokszor számítógépen, amit a munkások aztán elkészítenek. Egy egyszerű asztalos esetében viszont minden egy emberre hárul. A legtöbb megrendelőnek megvannak a maga igényei, de egy kis számolás után aztán rájönnek, hogy annak, amit szeretnének, túl borsos az ára. Különben bizonyos tekintetben nem túl jó szakma az asztalosoké. Műhely és sok gép kell a munkához, ellentétben sok más szakmával, amelyhez néhány munkaeszköz, szerszám is elég. Beruházni kell, s nagy kérdés, hogy – a jelenlegi helyzetet tekintve – megéri-e majd ez a közeljövőben.

Selyem, vászon

Szakállas-Szidák Ilona több nagy irányváltás után kötött ki mégis gyerekkori szenvedélye, a festés mellett.

– A 10. osztály befejezése után képzőművészetire akartam menni Lembergbe, de anyám nem engedte, mert messze volt az iskola, és azt szerette volna, ha komoly pályát választok, mert úgy gondolta, a művészek nehezen tudnak megélni. Kémikus lettem. Egyetem alatt is festegettem, de inkább csak az újságunkat, a Katalizátort rajzoltam. Komolyabban akkor kezdtem csak el festeni, amikor nyugdíjba mentem. Sok művem volt már múzeumban kiállítva. Most már kicsit jobban festek, mint a kezdetekkor, amikor még elég naivak voltak a képeim. Nem adtam még el a munkáimból, hiszen nincs is sok. De ha megtetszik valakinek valamelyik, akkor megfestem, persze nem ugyanolyat. Nem tudok, és nem is akarok kopírozni senkit. 2009-ben kandidátus lettem az Ukrajnai Népművészek Nemzeti Egyesületében, és 2010-ben fel is vettek. Mindig azt festem, ami a pillanatnyi kedvemből fakad. Van, hogy csak virágokat, de semmiképp sem szeretnék egy síkon mozogni. A tenger, a hullámok festésében azt szeretem, hogy látni rajtuk az energiát. És ennek hatnia kell arra, aki nézi a festményt. Egyik kiállításomon valaki meg akarta tapogatni az egyik festményemet, hogy nem nedves-e a vászon, annyira élethű volt a víz. Mindennap festek. Ez a kezem miatt is fontos, hogy el ne szokjak az aprólékos, finom munkától, amihez nagyon érzékeny kéz és ujjak kellenek.

Hogy is volt?

Néhány „Bezzeg az én időmben!” kategóriába tartozó régi szokásról, s a hajdani mindennapokról Krek Borbála és lánya mesélt.

A különböző mulatságok egyik formája volt a szüreti bál, szigorúan csak cigányzenével. A zenészek a szlovákiai Mátyóc nevű településről érkeztek, s minden alkalommal más család vállalta magára, hogy megvacsoráztatja a kifáradt muzsikusokat.

Január elsején is báloztak a sislóciak. A lányokat édesanyjuk is elkísérte, s míg a fiatal hölgy önfeledten táncolt, szórakozott, addig az anyuka figyelt, tartotta a kabátot, egyéb ruhaneműt. És ez teljes mértékben természetes dolog volt.

Karácsony és Újév után aztán többféle munka is kezdetét vette. Farsang környékén már javában zajlott az olajütés, tollfosztás, fonás. Ezeket a munkákat senki sem csak magának, otthon végezte, s nem egyedül, hiszen egymásnak jártak segíteni a rokonok, barátok, közeli ismerősök. Mint Boris néni mondja, az ilyesmire mindig mindenkinek volt ideje, nem volt soha kifogás, és sok mindent meg tudtak így csinálni. Ő egyébként a szövést megelőző folyamat, a felvetés központja volt a faluban, hiszen sokan hívták őt emiatt máshonnan is. Maga az ehhez szükséges vető egy tágasabb helyiségben felállított, négy, egymástól azonos távolságra lévő, négyzetet alkotó „oszlop”, amely talapzatán forgatható.

Luca-napon a barátnők összeültek, s egy népszerű jóslási formával igyekeztek kideríteni, hogy hívják majd jövendőbelijüket. Papírdarabokra fiúneveket írtak (pl. Sanyi, Pista, Berti, mert akkoriban ezek voltak a leggyakoribb férfinevek), azt tésztába rejtették és forrásban lévő vízbe dobták. Amint az első tésztadarab feljött a víz színére, a lányok máris odaugrottak, s mindig a legügyesebbnek sikerült kikapnia a vízből a darabot, amely a becses nevet rejtette.

Az udvarlás és a kezdődő vagy már bimbóban lévő nemes érzelmek kifejezésének is megvoltak a maga lehetőségei. A fiúk esetében ilyen volt például május elseje, amikor is fát állítottak párjuk kapujába. Régi ruhadarabokat, rongyokat repegettek össze, s azzal díszítették a fát. Hölgyválaszra talán a bálok voltak a legalkalmasabbak, mert ezeken mindig volt vacsoraszünet is, este 10 óra környékén. A lányok a bál alatt (vagy még korábban) kinéztek maguknak egy fiút, akit aztán meghívtak magukhoz vacsorázni. Később aztán mindenki visszament mulatni, de az anyukákat akkor már otthon hagyták. Féltékenykedés persze akkor is volt, de Boris néni szerint soha nem történt olyan, hogy egy bálon az ilyesmi verekedésbe torkollott volna.

Közösségben végzett munka volt az aratás. Kombájn híján ezt még kaszával végezték hajdan. A kaszások után szedték az asszonyok a markot. A ledőlt szálakból egy ölre valót kévébe kötöttek, mégpedig nem zsineggel vagy kötéllel, hanem a learatott, összefogott néhány szállal. Ezeket a kévéket előbb ott hagyták a renden, majd keresztekbe rakták. Egy keresztbe nagyjából 20 kéve került, háromszög alakba, úgy, hogy a háromszög közepére a kévék kalászos vége került.

Boris néni még „pulya” korában kézimunkázni is megtanult. A lányok akkoriban még mind értettek ehhez. Kellett is ez, hogy a staférungba való 6 párnát, 2 dunnát, 10-20 darab törülközőt, 2 nagy abroszt, 10-20 zsákot elkészítsék, mire eljött a férjhez menés ideje. El kellett készíteni a zajdát, vagy zajdázót is. Ez egy nagy, négyszögletes lepedő, aminek közepébe tették a tejet, túrót, egyebeket (néha kosárban), aztán összekötözték, mint egy batyut, s vitték portékáikat a piacra, Ungvárra, gyalog. „A zajdából éltek a falusiak, mint most is, megint.” Mindehhez persze előbb az alapanyagot is el kellett készíteni kenderből, majd vászonból. Boris néni férjével együtt szabóként dolgozott, és, mint elmondta, mivel anyagokat nem lehetett vásárolni, a régi ruhadarabokat szétbontották a varrások mentén, másik oldalukra fordították, majd összevarrták. A hölgyek elmondása szerint egyébként régen nem igazán mosták a munkásruhákat, a férfiak mellényét, nadrágját, így azok a kosztól szinte már zsírosak, fényesek voltak.

A munka könnyebbség

Átugrunk a szomszédba, ahol elsőként Hires Erzsébettel beszélgettünk, aki annyi pokrócot szőtt életében, hogy körül lehetne fogni vele Bátfát.

– Még odahaza tanultam meg kézimunkázni. Édesanyám foglalkozott ilyesmivel. Nyolcan voltunk testvérek, négy fiú és négy lány, de még a bátyám is tudta, hogyan kell megvetni a cérnát a szövéshez. Néztük, hogyan dolgoznak az idősebbek, aztán megtanultuk mi is. Amikor tízéves voltam, már beleültem a szátivába, de akkor még csak egyszerű dolgokat szőttem. Tőlem viszont nem tanult senki ilyesmit, mert mindig azt mondták, nekem úgyis jobban megy, csak csináljam én. 1953-ban jöttem férjhez Bátfára. Utána is nagyon sokat szőttem a lányaimnak, fiaimnak, unokáimnak. A szükséges rongyot egyedül vagdaltuk. A télen is vágtam két zsákkal, hogy majd megszövöm. Mindig magam találtam ki a csíkozást és a mintákat. Aztán kiszámoltam, hogy ha vettem például 100 gombolyag cérnát, abból mennyi pokrócot lehet megcsinálni. Száz darabból, ahogy mi mondtuk, 6 jegyet lehetett. Mert ahogy körülment egyszer az összes szállal a vető, az volt egy réf. Hat réf pedig volt egy jegy. Este tíz órára 8-10 métert leszőttem, ha volt, aki adja a rongyot a kezembe. Hímzéssel, horgolással, kötéssel is foglalkoztam. Nem tudok tétlenül ülni. Nekem az a jó, ha foglalkozom valamivel.

Kikapcsolódás munkaszünetben

Melnyik Erzsébet Hires Erzsébet egyik leánya, aki szintén ügyes a kézimunkák terén.

– A legelső technika, amit elsajátítottam, talán a horgolás volt. Egy-egy kis terítőt már ki is tudtam varrni, mire iskolába mentem. Szövéshez pedig segítettünk rongyot vagdalni. Ebben nőttünk fel. Majdnem egész télen át szőttünk, ami nagyon sok munkával jár, a rongy vágásán kívül is. Így szőni is megtanultunk. Leginkább hímezni szeretek. Sokat varrtam keresztöltéssel is. A mintákat legtöbbször átvettük valamiről, átmásoltuk, de sok kézimunkarajz volt a Nők Lapjában is, magyarázattal együtt. Kötéshez is gyakran vettem könyvből mintákat. És a leírások alapján el is lehet készíteni ezeket. A hímzéshez a lányom szokta lerajzolni a mintákat. Sok díszpárnát, terítőt hímeztem ki. A lányaim is megtanulták ezt, de mást nem tanítottam, mert nem volt igény rá. Megrendelésre nem dolgoztam soha, esetleg elajándékoztam a munkáimat. A hímzés mindig is a kedvenc technikám volt. Engem megnyugtatott. Munka után is mindig leültem hímezni kicsit esténként. A ’80-as években pedig a munkában, az ebédidőkben is varrtam. Bármilyen problémáról, munkáról vagy egyébről volt szó, ki tudtam kapcsolódni, ha hímeztem.

Pihenni nincs idő

– Gazdálkodással már nagyon régen, még fiatalként, úgy húsz évvel ezelőtt kezdtünk el foglalkozni a szülőkkel közösen – emlékszik vissza Jevcsák János. – Állattartással és mezőgazdasággal is foglalkoztunk. Szarvasmarhát, disznót, tyúkot is tartottunk. A disznót a húsáért tartottuk, a szarvasmarháktól pedig a tejárut értékesíteni tudtuk a piacon. Az állattartáson kívül pedig volt kukoricánk, különböző szálas takarmányunk, lucerna, széna. Majdnem 9 hektár földterületet használtunk akkor. Négy éve pedig fóliázással foglalkozom, önállóan. Amikor saját családom lett, nekem is kezdenem kellett valamihez. Paradicsomot és uborkát termesztünk főként. A szükséges magokat vásároljuk, aztán saját magunk neveljük fel a palántákat. Télen van csak egy rövid időszak, amikor pihenni tudunk. Februárban vagy kora tavasszal már elkezdődik a munka, amikor is vetjük a retket. Aztán jön a paradicsom és az uborka. Feleségem és két lányunk segít a munkában. Ami megtermett, azt Ungváron, a piacon szoktuk értékesíteni. Fóliaházból ennyi egyelőre elég, de a jószágállományt majd szeretném még bővíteni.

Néhány óra alatt vendégként is sok értékes és érdekes ismerettel gazdagodhat az ember, ha nem rest kérdezni. Aki e két településen tölti mindennapjait, annak több is akad. Reméljük, ilyesmire is jut majd. Megéri!

Akinek van kiegészítenivalója Sislóc és Bátfa múltjához, jelenéhez, értékes tárgyaknak, papíroknak van a birtokában, és azt szívesen megmutatná, jelentkezzen levélben szerkesztőségünknél.

Espán Margaréta