A rejtőzködő jeti
Gigantopithecus? Neandervölgyi? Medveféle?…
A Mount Everest első meghódításakor történt, 1953-ban… Sir Edmund Hillary új-zélandi hegymászó, aki Tenzing Norgay serpa (nepáli hegyi vezető) társaságában elsőként jutott fel „a világ tetejére”, a 8848 m magas hegyóriás oldalában haladva, észrevette, hogy a mindössze pár méterrel fölötte kiugró sziklameredélyen egy három méter magas, felegyenesedve álló, szőr borította, különös lény figyeli őt, a szakadó hó fehér függönyén keresztül. A hegymászó szíve nagyot dobbant: egy jeti, egy rejtőzködő himalájai vadember kíséri figyelemmel mozdulatait?… Majd a legendás lény abbahagyta a vizsgálódást, és lassan elsétált, eltűnve a sűrű hóesés mindent eltakaró fátyla mögött…
A jetinek ugyanis az a megrögzött szokása, hogy szeret eltűnni az emberek fürkésző tekintete elől, így többnyire csak ritkán és rövid ideig láthatják azok a szerencsések, akik jeti-szemtanúkként tarthatják számon magukat. Figyelemreméltó viszont, hogy a Kaukázustól Hátsó-Indiáig, Ceylontól a Csukcs-félszigetig, sőt az Újvilágban és Afrikában is mélyen beívódott a bennszülöttek, illetve az európai gyökerekkel bíró telepesek hagyományvilágába egy hatalmas termetű, rendkívüli testi erejű, szőrrel borított, átlag 2,5 méter magas, emberi és majomvonásokkal is bíró, felegyenesedve járó lény alakja.
A legnagyobb hírnévre a himalájai havasi ember, a jeti kapaszkodott. A nyugati közvélemény elsőként 1832-ben értesült állítólagos létezéséről, amikor is a Journal of the Asiatic society of Bengal (A Bengáli Ázsia-társaság Lapja) beszámolt egy bizonyos B. H. Hodgson nevű brit utazó észak-nepáli élményeiről, akinek a bennszülött kísérői egy ízben észrevettek egy hosszú, sötét hajú, magas, két lábon járó lényt. Később már európaiak is megpillantották, például az angol Howard-Bury hegymászó-expedíciójának tagjai 1921-ben, akik a Mount Everest északi lejtőjén haladva néhány, két lábon járó, majomemberszerű alakot vettek észre. Két év múlva pedig Alan Cameron expedíciója pillantott meg pár jetit, akik libasorban haladtak a hóhatár fölött.
De vannak-e a létezésükre utaló tárgyi bizonyítékok? 1825-ben a Pamírban egy orosz katona lelőtt egy rozsdabarna bundájú, csupasz, fekete pofájú vadembert (melyet ott ki-gyiknek neveznek), akit (amit?) elásott. Később exhumálták a lényt, és a leírás alapján csontváza megegyezett a hosszú karú, rövid lábú, széles pofacsontú, majomemberszerű lény leírásával. A csontváz azonban – ha csakugyan létezett is – elkallódott. És a lábnyomok? Sokuk megbízhatatlan, mivel döntő részben a mély hóban fedezték fel őket, a többszöri megolvadás és megfagyás pedig teljesen megváltoztathatják a nyom alakját, méretét. Viszont 1951-ben felfedeztek egy több jetinyomból álló csapást, melyekről gipszmásolatokat készítettek, és azokat megvizsgálva, több, neves antropológus is arra a következtetésre jutott, hogy a nyomok valamilyen emberszerű lénytől származhattak, az emberéhez hasonlítottak, de annál lényegesen nagyobbak voltak. Két amerikai, Roger Patterson és Bob Gimli pedig 1967-ben filmre vett egy, Amerikában bigfootnak (nagylábúnak) nevezett vadembert, mely egy vízmosásban futott, s hamarosan eltűnt az erdő fái közt. D. Domszkoj egykori szovjet orvos, a Központi Sport Intézet volt biomechanikusa is megnézte a felvételt, s arra a következtetésre jutott, hogy csakugyan egy emberszerű lény látható a filmkockákon…
De mi lehet ez a lény? Vélték már neandervölgyi embernek is, ám annál sokkal primitívebb megjelenésű, és sokkal magasabb (a neandervölgyiek 155–165 cm-re nőttek). Ugyanakkor a 2,3 millió éve kezdődött és 10 ezer éve véget ért pleisztocén korai és középső időszakában Kínában, Elő- és Hátsó-Indiában élt egy ősi majomfaj, a gigantopithecus, mely – eddig előkerült hatalmas fogai és állkapcsai alapján – felegyenesedve elérhette az 1,80, sőt a 3 méteres magasságot is. Vajon egyes populációik fennmaradhattak, s ők lennének a rejtőzködő vademberek?...
2013-ban azonban Bryan Sykes, az Oxfordi Egyetem genetikaprofesszora átfogó vizsgálat alá vetett 52 állítólagos jetiszőrszálat, melyek szinte mindegyikéről kiderült, hogy embertől vagy ismert állattól származnak, két szőrszál genetikai anyaga azonban hasonlított a mára kihalt, pleisztocén kori jegesmedvééhez, mely jelentősen különbözött a mai jegesmedvétől. Sykes elképzelhetőnek tartja, hogy a lény, melytől a szőrszálak származnak, a barnamedve és a pleisztocén kori jegesmedve kereszteződéséből született ősi faj fennmaradt egyede…
Medvék lennének a jetik (tudjuk, hogy a medvék is szoktak két lábra állni)? De akkor mit kezdjünk a majom- vagy majomemberszerű pofaleírásokkal, a nagyon gyakori felegyenesedett tartással, az említett filmfelvétellel, és az ominózus, az emberhez hasonló lábnyomokkal? A jetikérdésben még mindig nem mondták ki a végső szót…
Lajos Mihály
