Szilágyi Domokos: Hajnal

A csönd lüktet a félhomályban,

hulló lombokat ringatón,

szépségektől terhesen,

mint ahogyan ver a szívem.

Hajnalodik – a nappal ásít

álom-ittasan, fél-éberen,

akárcsak én; – táguló tüdejébe

szívja a kocsonyásan-remegő ködöket,

s mint az ember szeme,

– ha könnyíthet lelkén,

gondjai kevesbednek –,

lassan tisztul a táj.

Várom, hogy mozduljon a hajnal,

friss lendülettel lépjen

a világosság felé,

a hajnal is vár engem.

Farkasszemet nézünk. Tétovázunk,

biztatgatjuk egymást.

Nehéz az első lépés,

csábító a kába álom.

De aztán mégis: egymásra nevetünk,

s megindulunk vidáman, kéz a kézben,

mint szerelmesek,

hogy huszonnégy órán keresztül

gyűjtsük az erőt és a kedvet,

amellyel holnap – újrakezdjük.

Szilágyi Domokos, a tragikusan fiatalon, mindössze harmincnyolc évesen, 1976-ban elhunyt erdélyi szerzőnk – Lászlóffy Aladár, Bálint Tibor és Szilágyi István mellett – az első Forrás-nemzedékhez tartozik. Szilágyi Domokost lehetetlen besorolni valamely iskola, irányzat vagy stílus továbbvivői közé: ő a magyar költészet egyedülálló alkotója.

Szintézisteremtő költőként ugyancsak egészen magányos jelenség. De az irodalomtörténetnek van egy olyan megállapítása is, hogy már első verseskötetében „átlépi a költői és nem-költői versbeszéd közötti határt”, ami elgondolkodtató, ha a Hajnal című költeményét nézzük. Mert valóban érdekes szabadverssel állunk szemben. Első olvasásakor úgy tűnik, ha nem versszerű lenne a tördelése, prózának is megfelelne. Ugyanakkor egészen mai, friss ez a hangvétel. Az egyes szám első személyű megszólalásban sincs semmi régies, akár 2016-ban is írhatták volna.

Áttetszően tiszta gondolatiság uralja ezt a Hajnalt. Egy különleges élmény részesei lehetünk általa. E Hajnal első versszakában ember és természet egysége szinte szétszedhetetlen. Az emberi szívverés egy lesz a lüktető csönddel. Egyszerre ásít itt a nappal és az ember. Így tágul a tüdő. És úgy tisztul a táj, akár a szem.

Ami pedig egészen lenyűgöző, azt a második versszak nyújtja. Ahogy mondani szokás: csak pár egyszerű szó, és mégis át tudja adni a semmivel sem pótolható remény érzését. Azt, hogyha itt a „holnap” akkor „nevessünk egymásra”, induljunk el vele „kéz a kézben”, mert valamiért mindig érdemes mindent „újrakezdeni”…

Penckófer János