Szilágyi Domokos: Hajnal
A csönd lüktet a félhomályban,
hulló lombokat ringatón,
szépségektől terhesen,
mint ahogyan ver a szívem.
Hajnalodik – a nappal ásít
álom-ittasan, fél-éberen,
akárcsak én; – táguló tüdejébe
szívja a kocsonyásan-remegő ködöket,
s mint az ember szeme,
– ha könnyíthet lelkén,
gondjai kevesbednek –,
lassan tisztul a táj.
Várom, hogy mozduljon a hajnal,
friss lendülettel lépjen
a világosság felé,
a hajnal is vár engem.
Farkasszemet nézünk. Tétovázunk,
biztatgatjuk egymást.
Nehéz az első lépés,
csábító a kába álom.
De aztán mégis: egymásra nevetünk,
s megindulunk vidáman, kéz a kézben,
mint szerelmesek,
hogy huszonnégy órán keresztül
gyűjtsük az erőt és a kedvet,
amellyel holnap – újrakezdjük.
Szilágyi Domokos, a tragikusan fiatalon, mindössze harmincnyolc évesen, 1976-ban elhunyt erdélyi szerzőnk – Lászlóffy Aladár, Bálint Tibor és Szilágyi István mellett – az első Forrás-nemzedékhez tartozik. Szilágyi Domokost lehetetlen besorolni valamely iskola, irányzat vagy stílus továbbvivői közé: ő a magyar költészet egyedülálló alkotója.
Szintézisteremtő költőként ugyancsak egészen magányos jelenség. De az irodalomtörténetnek van egy olyan megállapítása is, hogy már első verseskötetében „átlépi a költői és nem-költői versbeszéd közötti határt”, ami elgondolkodtató, ha a Hajnal című költeményét nézzük. Mert valóban érdekes szabadverssel állunk szemben. Első olvasásakor úgy tűnik, ha nem versszerű lenne a tördelése, prózának is megfelelne. Ugyanakkor egészen mai, friss ez a hangvétel. Az egyes szám első személyű megszólalásban sincs semmi régies, akár 2016-ban is írhatták volna.
Áttetszően tiszta gondolatiság uralja ezt a Hajnalt. Egy különleges élmény részesei lehetünk általa. E Hajnal első versszakában ember és természet egysége szinte szétszedhetetlen. Az emberi szívverés egy lesz a lüktető csönddel. Egyszerre ásít itt a nappal és az ember. Így tágul a tüdő. És úgy tisztul a táj, akár a szem.
Ami pedig egészen lenyűgöző, azt a második versszak nyújtja. Ahogy mondani szokás: csak pár egyszerű szó, és mégis át tudja adni a semmivel sem pótolható remény érzését. Azt, hogyha itt a „holnap” akkor „nevessünk egymásra”, induljunk el vele „kéz a kézben”, mert valamiért mindig érdemes mindent „újrakezdeni”…
Penckófer János