Aki a csapiak egyharmadának tanára volt

Balogh Sándor tanár úr, Csap díszpolgára 75 éves

Sanyi bácsit Csapon mindenki ismeri és tiszteli, ami nem csoda, hisz Balogh Sándor 64 éve él a határvárosban, 45 évig tanított a Csapi 2. Számú Középiskolában fizikát, matematikát, elek­trotechnikát, in­for­ma­ti­kát. Lebilincselő stílusa és páratlan tudása miatt sok fiatalban keltette fel az érdeklődést a természettudományok iránt, akik közül sokan komoly karriert futottak be mára. A Tanár Urat övező megbecsülést jelzi, hogy nemrég a város önkormányzata Csap tiszteletbeli polgára címmel tüntette ki. Balogh Sándor december 23-án ünnepelte 75. születésnapját, ebből az alkalomból beszélgettünk vele életéről, munkájáról és családjáról.

– Mit jelent az ön számára, hogy Csap tiszteletbeli polgára lett?

– Óriási megtiszteltetés, azért is, mert csak hárman kaptuk meg eddig ezt a címet. De ha megkérdezi tőlem, hogy miért kaptam, nem tudnék mit válaszolni. Én csak tettem a dolgom. A magyarságért és a városért mások is tettek legalább annyit. Talán az indokolhatja, hogy vannak emberi jó tulajdonságaim, például az önzetlenség. Ezért maradtam szegény.

Ahogy Biasz, a hét ókori görög bölcs egyike mondta: „Mindenemet magammal hordom.” Lényegében én a tudásra hajtottam, azt akartam gyarapítani, azt szerettem. Nekem érték a könyv, a könyveim. Mások számára lehet, hogy ez csak papír, de a tartalom a lényeg.

Talán közrejátszik az is, hogy majdnem napra pontosan 45 évig tanítottam a csapi magyar iskolában. Mindig is szerettem tanítani. Az anyai nagyapám 48 évig volt Kistárkányban kántortanító, arra gondoltam, hogy én lepipálom, de ez nem jött össze.

– Tanár Úrról minden egykori tanítványa nagy elismeréssel beszél, ma is sokan, akár nagy távolságokból is önhöz hozzák felzárkóztatni, felvételire felkészíteni a gyerekeiket…

– Ma már főleg ezzel foglalkozom. Például a szobám falán láthatja Berczik Péter festő barátom fantasztikus önarcképét, amit az én kérésemre filctollal készített több mint negyven évvel ezelőtt. Megkért, hogy készítsem fel a fiát a kijevi egyetemre. Ez a történet a sok másik közül azért nevezetes, mer azóta az ifjabb Berczik Péter, befejezve Kijevben az egyetemet, az Ukrán Tudományos Akadémia számítóközpontjában dolgozott. Csillagászattal, asztrofizikával foglalkozik, ma már a fizikatudományok doktora. Ezelőtt vagy hét évvel telefonált nekem, hogy a fiával kellene foglalkozni matematikából. Meglepett a kérése, de aztán elmondta, hogy a fia egy budapesti egyetemre szeretne felvételizni, ő viszont nálam kevésbé ismeri a magyarországi felvételi követelményeket. Azóta már a legifjabb Berczik Péter is diplomát kapott Budapesten. Sok más, hasonló történetről tudnék még beszámolni.

Jóleső érzés, hogy mára Csap város lakosságának körülbelül egyharmada a volt tanítványom. Az 1951-ben születettek érettségiztek abban az évben, amikor én tanítani kezdtem. Tehát akik 65 évnél fiatalabbak, csapiak és magyar iskolába jártak, azok így-úgy a tanítványaim voltak. Előfordulhat, hogy valaki esetleg nem, mert nem én kaptam azt az osztályt, de akkor is jól ismernek.

– Tanár Úr Eszenyben született 1941-ben, Balogh Sándor eszenyi református lelkész legkisebb, negyedik gyermekeként. Édesapját 1946. október 16-án letartóztatta az NKVD, majd hamis vádak alapján öt év kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Egy Urál-vidéki lágerben halt meg 1948. február 25-én. Ezzel együtt elképesztő megaláztatás és számkivetettség várt a családra. Mikorra nyúlnak vissza első emlékei?

– A legkorábbi emlékem hároméves koromból van. 1944 októbere vagy novembere lehetett. Akkor az eszenyi parókia szomszédjában Molnár Jenő lakott, az ő kapujában pedig két géppisztolyos német katona ült. Egy orosz katona, akit elfogtak, kővel megrakott hátizsákkal járt a templom és a töltés között. Az édesanyámtól tudom, hogy a töltésnél is volt két német, és az orosz katona közöttük járt oda-vissza Eszenyben a Nagy utcán, és nem adtak neki enni. Édesanyám kenyeret sütött. Odahívott engem és azt mondta: „Az ingedbe beteszünk egy darab kenyeret és szalonnát. Amikor a templom mellett megy el az az orosz katona, szaladj oda, és add neki oda.” Hogy pontosan mit kell csinálnom, azt sokszor elmondták: „Úgy kell, hogy a németek ne lássák. Vigyázz, mert nem szabad!” Csak arra emlékszem, hogy odaszaladtam és odaadtam a kenyeret, minden más részletet édesanyám elbeszéléséből tudok.

A németek ki akarták végezni az orosz foglyot, aki egy fiatal fiú volt. A németek parancsnoka nálunk volt elszállásolva a parókián, ott is kosztolt. Anyám és apám addig könyörögtek nekik, hogy végül elengedték. Apám odaadta az orosz katonának az egyik lovunkat is, amivel elment. Édesanyámtól tudom, hogy a háború után ettől a szovjet katonától jött egy levél Eszenybe a papnak címezve, amelyben megköszönte apámnak, hogy megmentette az életét.

1946-ban, amikor édesapám bírósági tárgyalása volt, édesanyám odaadta az említett levelet egy Tudósi nevű ungvári ügyvédnek, de a tárgyaláson nem is volt védelem.

– Mi történt önökkel, miután elítélték az édesapját?

– Már az apám letartóztatásának napján elvitték a könyvtárát, az egyházi iratokat és a pénzt, amit találtak nálunk. Az idősebb bátyám még 1945-ben egy eszenyi mozdonyvezető segítségével Magyarországra szökött, majd később onnan az USA-ba, ahol az amerikai hadsereg kiképző tisztje lett. 1947-ben kilakoltatták édesanyámat a három gyerekével a parókiáról. Szabó Teréz néni fogadott be bennünket, akinek a lánya akkor ment férjhez Fábián Fercsihez, a férje még 1944-ben meghalt a szolyvai lágerben, így egyedül maradt. Neki köszönhetően laknunk volt hol, de sem az anyámat, sem az akkor 17 éves fiatalabb bátyámat nem vették fel sehová munkába. Nagyon nehéz körülmények között éltünk akkor Eszenyben. Tizenegy éves koromig laktunk Eszenyben, ahol Ködöböcz László és a felesége tanítottak az iskolában. Nagyon kellemes emlékeim vannak Eszenyből, annak ellenére, hogy emlékszem, 1948-ban sokszor nagyon éhes voltam. Az egész falu ugyanúgy élt akkoriban. Emlékszem, arról ábrándoztam, hogy hogyan lehetne úgy jóllakni, hogy utána ne kellene enni egy hónapig legalább. Akkor szerettem meg a tengerilisztből készült ételeket.

1952-ben költöztünk Csapra, ötödik osztálytól a Csapi 2. Számú Középiskolába jártam. Kitűnő tanuló voltam, 1958-ban leérettségiztem, aranyérmet kaptam. Pe­chünkre az volt az első év, amikor az érmeseknek is felvételizniük kellett az egyetemre, azt megelőzően automatikusan felvették őket. Kazinczy Sanyi barátommal felvételiztünk az Ungvári Állami Egyetem fizika–matematika szakára, akkor még nem volt külön-külön ez a két szak. Öt vizsgát kellett letennünk, plusz orosz „szocsinyenyijét” írni. Ötven diákot akartak felvenni erre a szakra, több mint 150-en jelentkeztünk, de a vizsgák után csak 42-en maradtunk, közülük nekem volt a legmagasabb pontszámom. Biztos voltam abban, hogy engem felvettek. A felvételi vizsgák után jelentkeznünk kellett beszélgetésre a dékánnál. Csepur volt akkor a dékán. Mindenkit egyesével hívtak be. Kérdezgettem a többeket, hogy mit kérdezett tőlük. Nem veszélyes – mondták. Csak azt kérdezte, hogy az apám hol dolgozik? Kell-e nekem kollégium? Mindenkit hívott közmunkára az épülő egyetemi kollégiumhoz. Mikor én bementem, kihúzta a fiókot, és kivette az életrajzomat, láttam, hogy a másik oldalán két sor alá van húzva pirossal. Valakinek a sugallatára nem írtam be, hogy az apán politikai elítélt volt. Nekem nem mondta, hogy menjek közmunkára. Ennek ellenére másnap reggel hétre én is mentem Sanyival kollégiumot építeni, naivan úgy gondoltam, a dékán csak elfelejtett nekem szólni. Antalócki László volt akkor az iskolaigazgató Csapon, aki hallva az esetemet, nagyon felháborodott és elkísért az egyetemre, hogy tisztázza az ügyet. Úgy emlékszem, órákig vártam a folyosón, míg végre kijött. Hosszasan szótlanul mentünk egymás mellett. Majd az volt az első mondata: „Miért nem mondtad nekem, hogy az apád politikai elítélt volt?” – Nem tudtam, hogy nem tudja.

Ezt követően próbáltam elhelyezkedni egy-két munkahelyen sikertelenül, majd beálltam mozigépész tanulónak. 1959-re mozigépész lettem, előbb itt, Csapon, majd Tiszaásványban, az akkorra felépült új kultúrházban. Közben mindig foglalkoztatott a továbbtanulás. Megtudtam, hogy van Leningrádban egy mozi-mérnöki főiskola, amely ötéves, elismert mérnöki diplomát ad. Huszonhárom hónap mozigépészkedés után, titokban utaztam Leningrádba, és felvettek 1960-ban gépészmérnöki szakra. Nekem könnyen ment a tanulás. A harmadik év végén matematikából segítettem vizsgáztatni is a tanárnőmnek.

Negyedik évfolyamon már aberrációelmélettel kapcsolatos kutatással foglalkoztam, optikai rendszerek tervezésével. David Szamuelovics Voloszov professzor segítségével kezdtem el ezt a munkát, aki egy héten hat napot dolgozott, de ebből csak kettőt az egyetemünkön, a többi napon az Állami Optikai Intézetben (ГОИ). A diplomamunkám kapcsolódott az általa vezetett egyik kutatáshoz, ő pedig kérvényezte, hogy ne kelljen a kötelező három év szakmai gyakorlatot ledolgoznom, hanem rögtön bekerülhessek az aspirantúrára. Elterveztük, hogy már az első éven teljesítem a kandidátusi minimumot, és még huszonévesen a műszaki tudományok kandidátusa leszek. Csak annyi volt a baj, hogy a KGB nem adott nekem a kutatáshoz szükséges titkossági engedélyt. Ugyanis abban az időben a legmagasabb szintű optikai kutatások a Hadügyminisztériumhoz tartoztak. Voloszov professzorék akkor, 1965-ben terveztek egy olyan fényképezőgép-optikát, amellyel 24 kilométer magasról le tudtak fényképezni egy súlylökő által eldobott golyót. Gagarin után az már a szputnyikok időszaka volt.

– A kért titkossági engedéllyel sikerült önre irányítani a KGB figyelmét, nem volt elég a politikai elítélt édesapa, akkorra már a bátyja, Balogh Pál az amerikai hadsereg tisztje volt…

– Egyszer keresett engem az egyetem káderosztályának vezetője, és azt kérte, hogy 12 órakor menjek be hozzá az irodájába. Meglepett, mert ő nem a diákokkal, hanem docensekkel, laboránsokkal, takarítónőkkel foglalkozott. A személyzetis hölgy szobájában várt egy 50 év körüli férfi. Bemutatkozott, rögtön mondta, hogy a Frunze kerületi KGB-től jött, a hölgy kiment a saját szobájából, és kívülről kulcsra zárta az ajtót. Rögtön azt kérdezte tőlem a KGB-s, tudom-e, hogy az apám áruló volt. Ez 1964-ben történt. „Miért?” – kérdeztem. „Mert amikor közeledtek a szovjet csapatok, 300 emberrel kiment tankcsapdákat építeni a szovjet tankok ellen.” „Akkor lett volna áruló, ha nem ment volna” – válaszoltam neki. Azt hittem, a férfi ezek után agyonver. Állítom, hogy az életrajzomat én magam sem tudtam pontosabban, mint ő. A rokonaimat, a barátaimat, mindenkit ismert. Hetente kellett ezt követően, nyolc hónapon keresztül vele találkoznom, rendszeresen beszélgettünk egy-egy órát, fél órát. A harmadik, negyedik találkozásunknál már tudtam, hogy mit akar. Megcsillogtatta nekem, hogy ő el tudja intézni, hogy elutazhassak Amerikába a bátyámhoz. Nem tudott beszervezni a KGB-be, de sikeresen derékba törték az ígéretesen induló tudományos karrieremet.

1966-ban már az édesanyám is kitelepült Magyarországra. Úgy volt, hogy én Leningrádban maradok, de végül másképp alakult. Sokan irigyeltek, mert szabad diplomát kaptam, oda mehettem dolgozni, ahová csak akartam. Tíz hónapon át kerestem munkát Leningrádban és a környékén, aztán Lembergben, Rovnóban, összesen 23 helyen a Szovjetunióban, sehová nem vettek fel. Mindenütt azt ígérték először, hogy felvesznek, mert nagy szükségük van egy gépészmérnökre, de két nap múlva mindenütt úgy nyilatkoztak, hogy már nincs rám szükség. Hazajöttem Csapra. Mivel sehol nem kaphattam munkát, a testvéreim és az anyám után én is ki akartam települni Magyarországra, de a magyar hatóságok is elutasították ezzel kapcsolatos kérelmemet. Nem volt pénzem, a 25. születésnapomat egy raktárhelyiségben töltöttem, alkalmi munkákból próbáltam eltartani magam. 1967 nyarán találkoztam véletlenül az utcán egykori fizikatanárommal, Skotnyár Józseffel, aki akkor már a csapi magyar iskola igazgatója volt. Elmeséltem neki, hogy milyen helyzetbe kerültem, friss mérnöki diplomával se munkám, se lakásom, se pénzem. Neki köszönhetően 1967. augusztus 15-től kineveztek laboránsnak a Csapi 2. Számú Középiskolába, ahol rögtön kaptam 13 órát is. Kezdetben elektrotechnikát és fizikát tanítottam. 2012 augusztusáig dolgoztam ott, az pontosan 45 év.

– Végül mégis elvégezte az ungvári egyetemen a fizika szakot is.

– Már több mint tíz évet ledolgoztam az iskolában mérnöki diplomával, amikor 1980-ban, 39 évesen esti tagozatra beiratkoztam az ungvári egyetemre fizikus, fizikatanár szakra, az akkori igazgatóm felszólítására.

Az ungvári egyetemet végül vörös diplomával fejeztem be 1985-ben.

Közben a városi tanács képviselője voltam hosszú időn át, vagy tíz évig az egyetem megbízásából egyetemi felkészítő tanfolyamokat vezettem fizikából és matematikából itt, Csapon. Úgy emlékszem, 1985-ben kaptam az ungvári KGB-re az utolsó behívót, akkor már nem vettem túl komolyan. Soha semmi bűnt nem követtem el a Szovjetunió ellen, mégis végigkísérte az életemet a folyamatos zaklatásuk.

– Családot alapított és két gyermeke született…

– 1971-ben megnősültem, egy lányom és egy fiam van. A lányomnak köszönhetően van egy 11 éves fiúunokám. Őt a számítástechnika és a matematika is érdekli. Szeret nagyon énekelni, gitározni tanul.

– Elárulta, hogy 1650 hrivnyás nyugdíjból és korrepetálásból élnek, szerényen. Nem gondolt arra, hogy Magyarországról is kaphatna nyugdíjat?

– Nem. Inkább eladom a szeretett könyveimet.

– Nem bánja, hogy az élete végül így alakult?

– Nem, tanítani mindig nagyon szerettem, és a legbüszkébb erre a negyvenöt évre vagyok. Állítom, hogy az ember élete a véletleneken múlik. Egy véletlen találkozás egy nővel, aki a feleségem lett. Ha véletlenül nem találkozom akkor Skotnyárral, az igazgatóval az utcán, ki tudja, mi lett volna. Lehet, hogy egészen másként alakult volna az életem. Még a valószínűségét is nehéz lenne megmondani, mert jelentős részben a véletlenen múlik az életünk alakulása.

Badó Zsolt