Parlament kontra Ukrán Pravoszláv Egyház?

Mozgalmas napokat tudhat maga mögött a Legfelső Tanács, amely jó egy hónapnyi szünet – pontosabban a választókörzetekben és parlamenti bizottságokban folytatott munka – után az elmúlt héten ült össze ismét.

Már az első ülésnapon, kedden politikatörténeti jelentőségű esemény szereplőivé váltak a honatyák, amennyiben először fordult elő, hogy egy parlamenti képviselőt megfosztottak mandátumától kettős állampolgársága miatt. Az olvasók bizonyára sejtik már, hogy arról az Andrij Artemenkóról van szó, akit Petro Porosenko elnök két héttel korábban fosztott meg ukrán állampolgárságától, miután kiderült, hogy a honatya kanadai útlevéllel is rendelkezik.

Pavlo Pinzenik, a parlament ügyrendi bizottságának megbízott vezetője ugyan tájékoztatta a képviselőket, hogy Artemenko fellebbezett az elnöknek őt az ukrán állampolgárságától megfosztó rendelete ellen, s a bíróság felfüggesztheti annak végrehajtását, ám ez nem érdekelte a honatyákat. Az ellenzéki Nesztor Sufrics Pinzenik bejelentésére reagálva majdhogynem egyedüliként vette védelmébe képviselőtársát, de szavai senkit nem hatottak meg az ülésteremben. A képviselő megfosztását mandátumától legvehemensebben Oleh Ljasko, a Radikális Párt vezetője követelte – Artemenko két évvel ezelőtt ennek pártnak a színeiben jutott be a törvényhozásba, ám azóta igen eltávolodott egymástól a párt frakciója és a külföldivé vált képviselő. A honatyák jól láthatóan eltökéltek voltak a tekintetben, hogy megfosszák mandátumától a „külföldi állampolgárt”, amit végül 244 szavazattal a minimálisan szükséges 226 helyett végül meg is tettek. A történtek távolról sem egyetlen szépséghibája az volt, hogy maga Artemenko nem vett részt az ülésen, és nem szólalt fel a mandátumáról rendezett vitában.

A megfigyelőket némileg meglepte, hogy sem Artemenko mellett, sem a parlament eljárásával szemben szinte senki nem állt ki, s a mandátumától való megfosztását kimondó indítvány könnyedén megkapta a szükséges támogatást. Utaltak rá, az egész ország tudja, hogy távolról sem Artemenko az egyetlen az ülésteremben, akinek egynél több állampolgársága van. A jóslatok szerint sokan akkor fogják felemlegetni ezt a napot, amikor majd az ő mandátumukról dönt a parlament.

A hét másik emlékezetes eseménye a moszkvai patriarchátus fennhatósága alá tartozó Ukrán Pravoszláv Egyház (UPC MP) hívői által a Legfelső Tanács épületénél szervezett tüntetés volt – bár maguk a hívők úgy fogalmaztak, hogy ők a képviselők jobb belátásra téréséért imádkoztak. Több ezer pap, szerzetes és gyülekezeti tag gyűlt egybe az egyház hívására május 18-án. A megmozdulás apropóját két törvénytervezet adta, amelyek némileg váratlanul, majdhogynem előzmények nélkül jelentek meg a parlament ülésének múlt heti napirendjén. A két dokumentumot több mint egy éve benyújtották már a Legfelső Tanácsnak, a honatyák azonban egyre halogatták a napirendre tűzésüket, ami nem véletlen.

Az első, 4128. számú tervezet A lekiismereti szabadságról és a vallási szervezetekről törvény módosítását javasolja. Szerzői még az előző nagykoalíció pártjainak képviselői közül kerültek ki. Az ajánlott módosítások lényegét így foglalhatnánk össze egyetlen mondatban: lehetővé akarják tenni a gyülekezeti tagok számára, hogy maguk dönthessenek egyházközségük alárendeltségéről. Ehhez nem lenne szükség egyébre, mint hogy a gyülekezeti tagok többsége összegyűljön és megszavazza ezt.

A törvényalkotók szándéka meglehetősen egyértelmű. Miután eddig minden arra irányuló kísérlet meghiúsult a papság ellenállása miatt, hogy a moszkvai patriarchátus alá tartozó Ukrán Pravoszláv Egyház gyülekezeteit a kijevi patriarchátushoz csábítsák át, most megkísérelnék félreállítani a papságot, a döntés lehetőségét a gyülekezeteknek adva át. Megfigyelők szerint nem véletlen, hogy a tervezet nagy felháborodást váltott ki a moszkvai alárendeltségű pravoszláv egyházon belül. Egyfelől bevezetése előrevetíti annak rémét, hogy országszerte konfliktusok lehetetlenítik el az egyházközségek életét. Másfelől aggodalomra ad okot, hogy a törvénymódosítás csak igen nagy vonalakban rendelkezik arról, hogyan is kellene lebonyolítani és törvényesíteni az egyházközségek alárendeltségéről dönteni hivatott gyűléseket, ami félreértéseket eredményezhet. Arról nem is szólva, hogy ez a jogszabályi norma szükség esetén arra is felhasználható, hogy szinte bármely más egyház bármely gyülekezetét felforgassák, illetve megfosszák templomától.

A másik, a 4511. számú törvénytervezet még ellentmondásosabb. A dokumentum különleges státust vezetne be azon egyházak számára, amelyek hierarchiailag egy agresszor országban található központnak vannak alárendelve. Nyilvánvaló, hogy e nyakatekert meghatározás egyetlenegy egyházra vonatkozik az országban, méghozzá a már említett, a moszkvai patriarchátusnak alárendelt Ukrán Pravoszláv Egyházra. A törvény előírná az egyház valamennyi – országszerte több mint 12,5 ezer! – egyházközségének és egyéb strukturális egységének önálló jogi személyként történő újrabejegyzését. Az új alapszabályok bejegyzésekor kötelező volna aláírni holmi „szerződést az állammal”, amely rögzítené, hogy az egyházközségek elismerik Ukrajna területi egységét és nem fognak ukránellenes tevékenységet folytatni. A szakértők, beleértve a parlament illetékes szakbizottságát is, értetlenül állnak az utóbbi norma előtt, hiszen nyilvánvaló, hogy az egyházaknak amúgy is csak az ukrán jogszabályi keretek között szabad működniük.

A 4511-es tervezet legellentmondásosabb javaslata azonban az, amely szerint a jövőben állami hozzájárulástól tennék függővé a központi és regionális egyházi szervek vezetőinek kinevezését az UMC MP-ben. A törvénytervezet ellenzői a szóban forgó előírást diszkriminációnak, az állam részéről az egyház életébe történő beavatkozásnak tekintik. Ezt részben maguk a törvényalkotók is elismerik, ám azzal védekeznek, hogy csupán a háború indokolta biztonsági megfontolások állnak a rendelkezés mögött, s csak az orosz agresszió időszakára szólna, azután megszűnne létezni. Jelezték azt is, készek második olvasatban javítani a tervezet legtöbbet bírált megfogalmazásain, ám a dokumentumnak ettől sem lett több a támogatója.

A parlament végül nem tűzte napirendjére egyik tervezetet sem. A kormánykoalíciónál utóbb egyes képviselők azt állították – talán védendő a mundér becsületét –, hogy a Legfelső Tanács zsúfolt programja miatt nem is volt esély arra, hogy sorra kerüljenek az indítványok. A Narodnij Front részéről ugyan jelezték, hogy készek volnának szavazni e két törvényre, a Petro Porosenko mögött álló BPP, a nagyobbik koalíciós párt azonban állítólag igen megosztott ebben a kérdésben, s egyelőre nem is javasolják a tervezetek napirendre tűzését.

A jogszabálytervezeteknek egyébként sem jósolnak fényes jövőt Kijevben, miután egyfelől a képviselők, az állami vezetők közül többen maguk is a „megregulázandó” egyház hívei, másfelől az egyéni választókörzetből a parlamentbe került honatyáknak aligha fűlik hozzá a foguk, hogy a közelgő választások előtt nyíltan szembehelyezkedjenek az ország legnépesebb egyházával.

Ezzel együtt nyugtalanító és érthetetlen, mutatnak rá szakértők, hogy miért éppen most húzták elő a naftalinból ezt a két „egyházi” törvénytervezetet, amelyek egyértelműen az állami befolyás növelésére irányulnak. A történtek egyetlen pozitívuma, hogy megmutatták, milyen jelentős mozgósító erővel rendelkeznek az egyházak napjainkban, s mire számíthat a politika, ha egyszer a papok és a gyülekezetek úgy határoznak, hogy az utcára vonulnak jogaik védelmében.

ntk