Nekünk, magyaroknak mindig meg kellett vívnunk harcainkat

Csapon a temetőben lévő emlékműnél emlékeztek azokra a csapi férfiakra, akik soha nem térhettek haza a máleny­kij robotról. Balogh Lívia, a KMKSZ Ungvári Középszintű Szervezetének, valamint Csapi Alapszervezetének elnöke köszöntötte a megemlékezésen megjelent Juhászné Balázs Ildikó ungvári magyar konzult, Balogh János csapi református lelkészt, Maha Lászlót, a Csapi Gróf Széchenyi István Középiskola igazgatóját, tanárait és diákjait, valamint a 3. Számú Gróf Széchenyi István Cserkészcsapat vezetőit és tagjait, továbbá a KMKSZ Csapi Alapszervezetének Választmányát, Nyugdíjasklubját, a KMKSZ ISZ Csapi Alapszervezetét és mindazokat, akik megjelentek a megemlékezésen.

A KMKSZ Csapi Nyugdíjasklubjának Melnyik Enikő vezette énekkara szolgált, majd Balogh Lívia mondott emlékezőbeszédet, kiemelve: „Egy olyan politikai döntés következményeire emlékezünk, amely a magyar és német nép kollektív bűnösségének tézisén alapult. Sztálin szándéka sokkal aljasabb volt, mint azt ma sokan értelmezik. Hisz nem az egyének ellen, hanem az egyének hitéből összekovácsolódott közösség, a nemzet ellen irányult az, amit tett. Megpróbált egy népet megfosztani méltóságától, megfosztani értelmiségétől, szellemi irányítóitól, vezetőitől, hitétől.” Az elnök asszony emlékeztetett: „Nekünk, magyaroknak itt, a Kárpátok alján minden érában meg kellett küzdenünk a közösségünket ért támadásokkal, meg kellett vívnunk harcainkat: a csehszlovák rendszer az állampolgárságunkat és az ebből fakadó jogainkat, a szovjet rendszer a vezetőinket, férfijainkat, az értékeinket akarta elvenni, az új hatalom pedig iskoláinktól, oktatási rendszerünktől akar megfosztani bennünket… Ma mindannyiunk erejére, becsületére, hitére és bátorságára szükség van…” – hangsúlyozta Balogh Lívia.

Maha László történelemtanár, a Csapi Gróf Széchenyi István Középiskola igazgatója foglalta össze azt az aljasságot, amit a 73 évvel ezelőtt Kárpátaljára érkező szovjethatalom elkövetett a vidék magyar lakossága ellen. Elmondta: „1944. november 13-án ülésezett a Kárpátalját megszálló 4. Ukrán Front Katonatanácsa, ahol meghozták az akkor még szigorúan titkos 0036. számú parancsot: »Össze kell írni mindazokat a 18–50 éves korú magyar és német nemzetiségű hadköteles személyeket, akik jelenleg a felszabadított Kárpátontúli Ukrajna területén élnek. A katonai parancsnokok kötelesek a jegyzékbe vételkor az érintettek tudomására hozni, hogy november 18-án ismét kötelesek megjelenni.« Azután megkezdődött az emberek tömeges összegyűjtése. A személyek többsége, akik november 16-án benyújtották igazolványaikat abban a hitben, hogy csak egyszerű nyilvántartásba vételről van szó, november 18-án csak azért mentek el jelentkezni a jelentkezési helyükre, hogy visszavegyék igazolványaikat, arra azonban már nem volt lehetőségük, hogy hazamenjenek személyes holmijukért, élelemért, vagy hogy búcsút vegyenek hozzátartozóiktól. Miután ellenőrizték adataikat, már csak fegyveres kísérettel vonulhattak ki az utcára…”

Balogh Kornél, a Széchenyi István Középiskola 9. b osztályos diákja elmondta egy ismeretlen szerző Ezer fogoly imája című versét.

Balogh János csapi református lelkész imádkozott az áldozatokért, elmondta: „73 évvel ezelőtt végbement az a fájdalmas esemény, amely mindmáig vérző sebként sajog családokban, gyülekezetekben, népünkben, nemzetünkben és a szívekben. Felfoghatatlan, érthetetlen, hogy akkor, amikor vége van a második világháborúnak, amikor az emberek már előmerészkednek a bunkerekből, akkor, amikor már élteti a gyarló emberi szívet a remény, akkor csalással, hazugsággal, megtévesztéssel viszik el a mi édesapáinkat, a mi fiainkat. Némelyek visszajöttek, nagyobb részük ottmaradt. Munkatáborba vitték őket, de nem értelmes munkára, azért vitték, hogy többé soha ne térjenek vissza. Mi volt a vétkük? Csak az, hogy magyarnak születtek.”

Szabó Eszter, a középiskola 9. b osztályos tanulója Forgon Pál Szolyva című versét szavalta.

Végül a megemlékezők elhelyezték az emlékmű talapzatán virágaikat és koszorúikat, illetve mécseseket gyújtottak a 36 csapi magyar áldozat emlékére.

Badó Zsolt