Malacka

„Gyertek, átmegyünk Karcsiékhoz! – szólt apám. – Meghívtak. Megismerkedünk az új szomszédainkkal.” Anyám sebtében telerakta a pipacsvirágos tálcát egy fél tepsinyi frissen sült krémessel. Apám meg megtöltött egy öblös butéliát az általa egyedülinek és felülmúlhatatlannak mondott, saját receptúrájú ürmös borával.

Karcsi bácsiék egy hónapja örökölték meg a közvetlenül a mi portánk mellett álló kétszobás házat. Festettek, vakoltak, mázoltak, rendezkedtek.

Átmentünk, háztűznéztünk. Asztalhoz telepedtünk, cseverésztünk.

Fél óra múlva hazatoppant barátnőjétől Karcsi bácsiék egyetlen leánygyermeke.

– Virág Veronika vagyok. Tizenkét éves – mutatkozott be. Mindnyájunkkal keményen kezet szorított. Majd a nyakát kezdte simogatni. Mint ezt idővel megfigyeltük, ez állandó szokása volt.

Veronikát bőségesen megáldották idomokkal. Kendőzetlenül szólva: túl kövér. Nem teltkarcsú. Nem molett. Kövér. Széltében, hosszában. Arca viszont a testéhez képest sovány. De nagyon bájos. A szemei meg élénkzöldek, mint a kora májusi lomb. Az opálzöldet fényes, fekete, hosszú haj keretezte.

Ma már pironkodok miatta, de Veronika kövérsége okán én és az utcabeli fiúk élcelődésének, gyalázkodásának céltáblájává vált. Ebben is a velem egykorú, de termetre nagyobb és izmosabb Sanyó volt a hangadó. Az ő komisz kamaszagyából pattant ki a „Malacka” gúnynév is. Hét végén, vagy ha úgy adódott, hét közben is a portájukkal szemközti kerítés alatt, az azon áthajló cseresznyefa árnyékából lestük, mikor lép ki Veronika a kapun, vagy tart haza. És köpködtük felé a nem éppen szalonképes jelzőket. Ami, visszagondolva, balgaság, sőt, aljasság volt. Mert a lány mit sem ártott nekünk. Talán az hergelt fel még jobban, hogy flegmán, unottan fogadta, tűrte kekeckedésünket. Néha még el is mosolyodott. Csak úgy, magának, mintha ott se lettünk volna.

Udvarunk végében terebélyesedett egy élemedett diófa. Három vastag ága úgy nőtt össze, hogy természetalkotta kényelmes ülést adott. A hosszú létrán felkapaszkodva kedvenc leshelyemmé vált. A fiúk is megkedvelték. S azon a nyáron onnan is meglestük Veronikát. Mert jól beláttunk a szomszéd udvarba. Az udvarra kitett, napmelegítette vízzel telemert vaskádra, amelybe a lány, teljes terjedelmével és egy szál bugyiban, belecsobbant s önfeledten pancsikált. Mi meg fentről néztük, vihogtunk és kuncogtunk.

Egyik este pedig röhögve dobtuk át a kapujukon azt a képet, amit én pingáltam, Sanyó ihletésére és unszolására, egy könyvfedél belső, tiszta fedelére. Göndörödő farkú malacot ábrázolt, amint belehuppan a vályúba…

…Eltelt jónéhány esztendő. Elvégeztem a főiskolát. Már hosszabb ideje belsőépítészként kerestem a kenyeremet, meg a rá- és hozzávalót. Egyik nap felhívott az ugyanebben a szakmában ténykedő kollégám, barátom, volt évfolyamtársam. Lenne egy jól fizető megrendelés, amit ő ideje híján nem tud elvállalni. Rám gondolt. Egyik ismerőse szeretné teljesen átalakítani lakása belsejét. Elvállalnám? Hát persze! De vigyázzak, mert szigorú, igényes a megrendelő. Egy prosperáló, külföldre is termelő nagy ruhagyár igazgatója. S mondta a vállalat nevét. „Már értesítettem, hogy helyettem te mész. Holnap ebéd után vár.” Lediktálta a címet.

Pontos voltam. Az új építésű társasház második emeletén bejárónő nyitott ajtót. Amíg a lakás tulajdonosára vártam, felmértem a „terepet”. Ötleteim támadtak. Persze, ezek nem jelentettek semmit, hiszen majd jön a gazda az elképzeléseivel, kívánságaival, s övé a döntő szó.

Perceken belül jött is. Egy fess, gyönyörű, kinyílott virágkorban lévő nő. Napbarnította, feszes bőr (szolárium? konditerem?). Hangsúlyos, ugyanakkor mégis szolid smink. Elegáns, ízléses, halványzöld kiskosztüm. Eléggé mélyen, de nem kihívóan dekoltált fehér blúz. És fehér körömcipő. Diszkrét parfümillat. Tünemény volt, delejes csoda. Belső kényszertől hajtva a kezére hajoltam. Pedig eddig soha, egyetlen nőnek sem csókoltam kezet. Csak talán, nagyon régen, édesanyámnak.

– Üdvözlöm, Virág Veronika vagyok. Kér egy kávét, mielőtt megbeszélnénk, mit szeretnék itt megváltoztatni? – lendült körbe a karja, majd a keze a nyakához ért.

Virág Veronika. Veronika… Veronika???

Ekkor mertem behatóbban az arcába nézni. Ez az ismerős mosoly! Ezek a zöld szemek! Ez a fényes fekete haj! Ez a korábban sokat látott nyaksimogató mozdulat!

Veronika… Veronika? Malacka?

Ő nem ismert meg. Persze, az évek keze nyoma, a szakáll.

Forgott velem a világ. A következő két órában szinte önkívületben igyekeztem figyelni, egyeztetni, Veronika elképzeléseire koncentrálni, azokat papirosra skiccelni. Szinte nyomasztó volt ott ülni az elegáns kiskosztüm mellett kopott farmerben, vászoningben. Végül megállapodtunk, hogy három-négy nap múlva ismét jelentkezek, immár kész tervekkel, anyagmintákkal, kalkulációval.

…Valósággal kitámolyogtam az ajtón. Be az első, utamba eső kávézóba. A két pohár konyak lassan magamhoz térített. Nahát! Ez a Malacka! Ez igen! És a harmadik kupica felénél tartva eldöntöttem: holnap veszek egy divatos öltönyt ama bizonyos gyár kollekciójából…

Tárczy Andor