Petőfi Sándor: Rongyos vitézek
Föl tudnám én is öltöztetni
Szép rím- s mértékbe versemet,
Amint illő meglátogatni
A társasági termeket.
De eszméim nem henye ifjak,
Kik élnek, hogy mulassanak,
Hogy felfürtözve, kesztyűs kézzel
Látogatóba járjanak.
Nem cseng a kard, nem dörg az ágyú,
A rozsda-álom lepte meg;
De tart a harc... a kard s az ágyú
Helyett most eszmék küzdenek.
Ott állok én is a csatában
Katonáid közt, századom!
Csatázok verseimmel... egy-egy
Harcos legény minden dalom.
Rongyos legények, de vitézek,
Mind bátran harcol, bátran vág,
S a katonának bátorsága
Teszi díszét, nem a ruhák.
S nem kérdem én, hogy költeményim
Túlélnek-e majd engemet?
Ha el kell esniök talán e
Csatában: ám hadd essenek.
A magyar szabadság ügye a XIX. századtól elgondolhatatlan Petőfi Sándor nélkül. Amióta költőnk megírta halhatatlan szabadság-verseit, az 1848/49-es forradalom és szabadságharc szétválaszthatatlanul összefonódott gondolataival, verssoraival. Azóta minden szabadságunkért történt megmozdulás magában hordozza például a „talpra, magyar!” felszólítást, az elszánás és buzdítás gondolatát, a Nemzeti dal örökbecsű verssorát.
De az sem tekinthető mellékes körülménynek, hogy Petőfi nem holmi biztonságos hátországból buzdított másokat a magyar szabadság kivívására. Nem. Petőfit „a harc mezején”, az ütközetek előtt úgy kellett visszafognia például Bem tábornoknak, hogy ne karddal a kezében, ne az első sorokban induljon csatába, hanem inkább maradjon, és írja a költeményeit, mert ahhoz rajta kívül más nem értett olyan magas színvonalon.
Nos, éppen erre a csöppet sem elhanyagolható és korántsem mellékes körülményre mutat rá a Rongyos vitézek. Hogy tudniillik a harcok a konkrét fizikai megütközéseken kívül midig folynak, ma is folytatódnak „A kard s az ágyú helyett most eszmék küzdenek”– írja költőnk, és ennél pontosabban a mai, a XXI. századi rejtett csatározásokra – ahogy a szakma mondja: a hibrid háborúra – talán utalni sem lehetne…
Penckófer János