Buda Ferenc: Elejt fölemel

Hintáztat tenyerén a hit

fent és lent között billeget

elejt mellém fog fölemel

fény után nyúlnék félvakon

de árnyak vívódnak velem

s a csenden át hallom belül

lassuló érverésemet

hisz vénülvén már jól tudom

hogy buboréknyi életem

két-három röpke pillanat

és látom: előkanyarul

komor fák szögletes kövek

közül a szép híves patak

tenyerén hintáztat a hit

mellém fog elejt fölemel

elejt mellém fog fölemel

Mostani szerzőnk, Buda Ferenc – a magyar irodalom nyolcvankét esztendős doyenje –, aki itt olvasható rövid versével bizonyítja, hogy tizenhat rövid sorban is meg lehet ragadni hitünk lényegét. Sőt, még ennél is rövidebben, mindössze két szóval is kifejezhető. Ahogy ezt a vers címe mutatja.

Mert a hit valóban hol „elejt”, hol meg „fölemel”, amiből viszont azt ugyancsak gondolhatnánk, hogy ez egy afféle „se veled, se nélküled” állapot. Nos, ez nem így van. A költemény első szava tisztázza, hogy itt „hintáztatásról” van szó. Pontosabban a hit a saját „tenyerén” „billegeti” az embert, vagyis alapvetően biztos a helyünk, csak ezt az ember folyton elfelejti.

Bizony: saját legnagyobb ellenségünk mi magunk vagyunk – vonhatnánk le a következtetést, de a szerző nem ebbe az irányba fordítja a verset. Ő az élet döbbenetes rövidségére hívja föl a figyelmet. Azt mondja, „buboréknyi” csak az élet, „két-három röpke pillanat” és készülhetünk arra a bizonyos másik „országra”. „Előkanyarul” „a szép, híves patak”, és ezzel fölidézi a Magyar reformárus énekeskönyv negyvenkettedik, az Óhajtozás Isten után című szépséges énekét…

Penckófer János