Fecske Csaba: A gyerekkor vége

visszarántotta előlem árnyékát

az öreg körtefa a mozdulattól

halkan felnyögött visszahőköltem

mintha tilosba tévedtem volna

véletlen temetőbe fülemben

teremtés előtti csönd olyan mint

amikor víz alatt úszkáltam a Bódvában

a déli harangszóval lombsusogással

jóllakott délután álmosan szunyókált

hirtelen darabjaira kezdett hullani

minden mintha nem lenne a világban

semmi rend úgy csapódott össze mögöttem

a levegő akár egy ajtó jelezvén

ide többé nem ajánlatos vagy nem is lehet

abban a pillanatban megszakadt bennem

valami ami elszakadhatott

erőszakkal távolodtak el tőlem a dolgok

letéptek magukról durván de mint

szélvédőre tapadt falevél retinámon

ottmaradt minden kép elém szaladt az út

talpamhoz dörgölődzött roppant távolságok

kéklő messzeségek ígéretével izgalmas

etapok titokzatos stációk rigó és falevél

utolsó rebbenése félresiklott fény véget ért

a nyár és vele gyerekkorom

Fecske Csaba (1948) Arnóton élő költő, író, publicista. Így mutatja be szerzőnket nagyon röviden a Hitel idei áprilisi száma, ahol Fecske Csaba művészetét részletesebben egy kiváló esszélaudáció elemzi.

A jeles irodalomtörténész, Ködöböcz Gábor szerzőnk Utassy József-díjához készített írásában többek közt azt emeli ki, hogy Fecske Csaba költészetében a létezés egésze – „a volt, van és lesz problematikája –, olyan intenzitással van jelen, ahogyan az elődök közül talán csak Berzsenyi, Arany, Kosztolányi és a kései József Attila lírájában”.

Amikor pedig azt is olvassuk ebben a méltatásban, hogy Fecske Csaba „a vékonyka földi jelenlétet a »visszaangyalodás« lehetőségeként” éli meg, mindjárt A gyerekkor vége című költeménye jut eszünkbe, hiszen ezt a verset szintén ebben a folyóiratszámban lehet olvasni.

Így merül fel egy kérdés: hogyan segítheti „visszaangyalodásunkat”, ami elveszett, aminek vége. A válasz nagyon egyszerű: bizonyára úgy, hogy a „volt” sosem tud elmúlni. Ami „volt”, nem vész el soha. Minden, ami megtörtént velünk, az örök forma lehetőségét foglalja magába: „mint szélvédőre tapadt falevél, retinánkon ott marad”, hogy mégis lássuk, ami láthatatlan…

                Penckófer János