Csukás István: Távirat jött egy kollegától

Távirat jött egy kollegától,

ez aztán ritka esemény,

még én is meglepődtem rajta,

pedig nem vagyok túl szerény,

de elszoktunk már a jó szótól,

egymást maró kutyacsapat

a szelíd lelkű költők céhe,

s a közönség joggal mulat,

tisztes távolból persze, mert hogy

szőr hull, szem foly’, csattog a fog,

s hisszük: országnyi, sőt: világnyi

– de árokparti a porond;

érthető hát, hogy meglepődtem

a köszöntő táviraton,

mely egy versemhez gratulál, s mint

fehér zászlót lobogtatom,

s kivonulok a haddelhaddból,

mint egy régi vitéz barát,

s meghirdetem, hogy mától fogva

szeretek (majdnem) minden kollegát!

Csukás István nevét elég kimondani, és máris mosolygunk. Átmelegedik a lelkünk. Látjuk a pirospozsgás arcot, azt a résnyi, keskeny szemet, a bajszát a mesternek, amely ugyanúgy mosolyog, mint az orra, füle, álla, egész mindene. Mert jól tudjuk: minden belülről fakad, minden külsőségünk mögött a lélek világa lakik.

Na és a kópéság? Hát anélkül nincs is Csukás István, nincs például az a derűs, mosolygós-csibészes hangvétel, mely a Távirat jött egy kollegától című költeményét is teljes egészében áthatja.

Akárcsak az önirónia. Már az első versszak végén érezni ezt az öncsipkelődést, amikor azt mondja, hogy meglepődött a neki küldött táviraton, pedig nem tartja magát „túl szerény” embernek. De a finom csúfolódás az egész költői társadalmunkra rávetül.

Ott teljesedik ki leginkább, amikor kimondja: országnyi, sőt világnyi méretűnek hiszik szerzőink az egymás elleni civakodásukat – a „szelíd lelkű költők” „kutyacsapatának” „haddelhaddját” –, pedig valójában „árokparti porond” csak, ahol marakodnak. De hiába minden, hiába az utolsó versszak slusszpoénja is – amit megmagyarázni tilos, mert humort magyarázni nem lehet –, valahogy mégis érezzük a derű és önirónia mögött, hogy nagy a mi költészetünk, hogy nagy irodalom a mienk...

                Penckófer János