Petőfi Sándor: Távozol hát ifjúságom?

Távozol hát ifjúságom?

Oh bízvást távozhatol,

Nem siratlak. Búcsúm tőled:

Keserű, hideg mosoly.

Nem valánk mi jóbarátok.

Úr voltál te, én kutyád;

Korbácsoltál, uszítottál

Egyre tüskén-bokron át.

Néha dobtál irgalomból

Száraz csontokat nekem;

S akkor büszkébb voltam, semhogy

Alamizsnád elvegyem.

Távozzál hát, ifjúságom,

S halld hozzád végszavamat:

Vidd magaddal emléked, vagy

Vidd magaddal átkomat!

„Távozol hát ifjúságom?” – teszi föl a kérdést Petőfi Sándor, és ehhez egyértelműen olyan felhang társul már a legelején, hogy nem csupán egy tőle megszokott – mondhatni: rutinszerű – év végi és év eleji számvetést hallunk.

Ebben a határmegvonásban nyilván közrejátszik a költő születése napja (1823. január 1., kereken kétszáz esztendővel ezelőtt) és az a természetes emberi ösztön, ami mindnyájunkban feléled szilveszter és újév tájékán, hogy végezzünk egy kis mérlegelést-tervezést.

Itt valami más is feltűnik. Itt egy komolyabb korszakhatárérzet az, ami a vers hangulatát, sőt indulatát befolyásolja. Itt az ifjúsággal számol le a szerző, ami persze egy idősebb emberből alighanem mosolyt csal elő. Na hiszen – kérdezhetné joggal egy tapasztaltabb valaki –, nem korai ez egy kicsikét? Egy huszonharmadik életévét betöltő ember (a vers 1846 januárjában született) hogyan hiheti, hogy vége az ifjúságának?

Maradjunk annyiban: nem tudhatjuk, mit, miért érzett úgy, ahogy érzett zseniális, világhírű költőnk, de nekünk, mai rajongóinak minduntalan eszünkbe villan, hogy e vers megszületése után bő három és fél évvel, a mindössze huszonhetedik életévében járó Petőfi Sándorunk személyét örökre elveszítettük...

                Penckófer János