A Kárpát-medence legkorábbi lakói

A vándorló vadászoktól az első földművesekig

A Kárpát-medence már a pleisztocén korban lakott terület volt. Az eljegesedések (glaciálisok) idején tundra és száraz füves puszta, a meleg időszakokban (interglaciálisokban) viszont dús vegetáció borította. Az ekkor itt élt kis- és nagyvadakra pedig már az őskőkorszak (paleolitikum) előemberei, illetve ősemberei is vadásztak.

Pécsi Márton földrajztudós 1965-ben Magyarországon, Vértesszőlős közelében, egy kőomladék mélyebb rétegeiben fedezte fel egy őskori tűzhely nyomait, s több pattintott (csiszolatlan) kőeszközt is talált. Ezt követően Vértes László ősrégész kezdte meg a lelőhely feltárását, mely munkát – korai halála miatt – kollégái fejezték be. Kiderült, hogy az itt fakadó meleg vizű, télen sem befagyó források közelében egy vadásztelephely létezett 350 ezer évvel ezelőtt, melynek négy rétege azt bizonyítja, hogy a vándorló vadászó-gyűjtögető csoportok négy alkalommal is hosszabb időre tanyát vertek itt. A tűzhelyek, a pattintott kőeszközök, valamint az ezeket előállító műhely mellett levadászott állatok – ősbölény, ősló, gyapjas orrszarvú stb. – csontjaira leltek, és ami a legfontosabb felfedezés volt: egy előemberi koponya fennmaradt tarkócsontjára bukkantak, melynek egykori „tulajdonosát” – mivel a felfedezésre Sámuel-napon került sor – tréfásan Sámuelnek, ismertebb nevén Samunak nevezték el. Melyik fajhoz tartozott? Nem egyértelmű. A koponyacsontrész és az ugyanitt megtalált gyermekfogak alapján a tudósok többsége a 2,2 vagy 1,8 millió éve megjelent és 200 ezer éve kihalt Homo erectus kései képviselőjének tartja, tudományos neve Homo erectus seu sapiens Paleohungaricus, de heidelbergi ember is lehetett, mely 600 ezer éve tűnt fel, és ugyancsak 200 ezer éve tűnt el. A kérdést pedig tovább bonyolítja, hogy a heidelbergi emberről is megoszlanak a vélemények: egyesek az Afrikában megjelent, de Eurázsiába is átvándorolt Homo erectus európai alfajának, míg mások önálló fajnak tekintik. Egy biztos: Samu volt a Kárpát-medencében elsőként megjelent emberféle elsőként feltárt képviselője. Felfedezését követően a budai Várhegy barlangjaiban ősállatcsontok mellett fellelt kavicsok tüzetesebb vizsgálatával megállapították, hogy ezek is pattintott kőeszközök, amilyenekre később más barlangokban is rábukkantak. Hasonlók voltak a vértesszőlősi leletekhez, s az őstörténészek Buda-kultúrának nevezték el a 350 ezer éves régészeti kultúrát.

Időközben – 400 ezer évvel ezelőtt – a Homo sapiens egyik alfaja, a Neander-völgyi ember is megjelent az élet színpadán, ám a Kárpát-medencében csak az őskőkorszak 100 ezer éve kezdődött, és 50 ezer évvel ezelőtt véget ért középső szakaszából maradtak fenn nyomaik. Ebből az időszakból már sok vadásztanyájukat fedezték fel a hegyvidékek barlangjaiban, egykori tűzhelyeikkel és kőeszközeikkel, illetve az általuk elejtett állatok csontjaival, néhány lelőhelyről pedig csontmaradványaik is előkerültek, például a bükki Suba-lyuk barlangból egy nő és egy gyermek csontváza. A Neander-völgyiek a modern embernél alacsonyabbak, de zömök, erőteljes testfelépítésűek voltak. A leletek alapján pedig hittek a túlvilági életben, mivel halottaikat magzati pózba helyezve eltemették, s virágszirmokat és/vagy természetes anyagokból nyert vörös festékport szórtak rájuk. Intelligenciájukat jelzi, miszerint 40-50 különböző kőeszközt használtak zsákmányaik elejtésére, illetve azok feldarabolására; sokkal többet és sokkal kidolgozottabbakat, mint az előemberek. Fő fegyverük az erős, éles kőhegyben végződő döfőlándzsa volt, s többek között őslovakra, kőszáli kecskékre, rénszarvasokra, gímszarvasokra, barlangi medvékre, óriásszarvasokra, mamutokra vadásztak. Az utóbb említett hatalmas ormányosokat pedig valószínűleg gödörcsapdába ejtették, majd jókora kövekkel verték agyon.

Az őskőkor utolsó, 50 ezer éve kezdetét vett utolsó időszakában, a felső paleolitikumban aztán a modern emberek két csoportja is megjelent a Kárpát-medencében. Az egyik délkeletről jött, Kis-Ázsia felől, a Balkánon át, majd Nyugat-Európában is elterjedt, s egy franciaországi lelőhelyük után aurignacinak nevezték el az általuk létrehozott régészeti kultúrát. A másik csoport pedig északkeletről érkezett, a mai Ukrajna felől, s keleti gravettieknek nevezték el őket. Az újonnan jöttek részben keveredtek a Neander-völgyiekkel, a Kárpátok egyik romániai barlangjában ugyanis olyan emberi csontmaradványokra bukkantak, melyek egyaránt viselnek modern és Neander-völgyi jegyeket. A modern emberek viszont már nemcsak barlangokban laktak, hanem a leletek tanúsága szerint sátrakat, sőt házakat is építettek. Fegyvereik is eltértek a Neander-völgyiekétől. Egyesek fadarabokba, csontokba foglalt vagy természetes ragasztóanyagokkal beléjük ragasztott, köröm nagyságú, de finoman megmunkált, éles kőpengék sorozatából álltak. De csontokból is készítettek vadászfegyvereket, s a hajítólándzsát, valamint az íjat és a nyilat is ők találták fel. A lándzsákra, illetve a nyílvesszőkre pattintott kőhegyeket rögzítettek, a Kárpát-medence egyik régészeti kultúrája, a Bükk hegység Szeleta-barlangjáról elnevezett Szeleta-műveltség pedig gyönyörűen megmunkált, babérlevél alakú nyíl- és lándzsahegyeiről vált híressé. A Dunántúlon egy vörösfesték-bányát is találtak, mellyel a nyomok szerint kereskedtek is. Milyen célból használtak festéket? Európa több barlangjában csoda szép festményeket fedeztek fel, a Kárpát-medencében viszont nem, ám valószínű, hogy – akárcsak másutt – itt is dívott a testfestés. A különböző források szerint 11 500 vagy 10 ezer éve aztán kezdetét vette az őskőkorszakot felváltó középső kőkorszak (mezolitikum). Véget ért az utolsó eljegesedés. Finomodtak és egyre specializáltabbakká váltak a kőeszközök, nem egy helyütt már a földművelés is kezdetét vette. Hogy a Kárpát-medencében is, az vita tárgyát képezi – egyes igen nagy méretű pattintott kőeszközöket primitív ekéknek is vélnek –, a Kr. e. VI. évezredben, az újkőkorszak (neolitikum) kezdetén viszont már megjelentek a dél felől érkezett első, bizonyítottan földműveléssel foglalkozó csoportok, s új fejezet nyílt a Kárpát-medence őstörténetében.                   

Lajos Mihály