Vasárnapi üzenet: 2023. július 9.

„Ha a jót elfogadtuk az Istentől, akkor a rosszat is el kell fogadni.”      Jób 2, 10

Van úgy, hogy egy próbával nem egy térben és időben, rajtunk kívüli kitűzött célt kell elérni, hanem a cél bennünk van. Ennek a belső fejlődésnek az érdekében a feladat: a harcban maradás. Az ellenerőkkel szembeni kitartásban formálódik az ember. Ezek az ellenerők provokálnak (provokálás: kihívás). Hiszen sok minden csak egy betegség, egy tehercipelés, egy torz állapot hordozása, egy családi feszültség, egy stresszterhelt állapotban maradás, stb. következtében jön csak ki belőlünk (máskor nem jönne ki). Valami olyan, amit a későbbiekben is használni kell (mert nagy érték), vagy amit el kell hagyni (mert energiákat emészt fel, és másokat is rombol), vagy amit javítani kell (mert eddig úgy gondoltuk, hogy rendben van).

Jóbnak a nagy kérdése: „Milyen Isten az, aki ezt engedi?” (a szenvedést, a próbatételt, a veszteséget). Amikor előre tudhatja (mert Isten előre tudó, prekenens és mindent tudó, omnikenens), hogy mi lesz a következmény (majd Jób kiállja a próbát, ill. Jóbnak tiszta az élete). De itt a cél az volt, hogy Jób ebben a várakozó küzdelemben maradjon. Ráadásul egy olyan nehezített helyzetben, amikor megvolt a lehetősége a kilépésre (a felesége ezt felajánlotta neki, az Isten megátkozásával és az öngyilkosságba meneküléssel mintegy a harcból és a szenvedésből egy menekülési ajtót nyitott ki). De Jób megmaradt a küzdelmekben, a nyitott ajtó mellett is (ahol a barátok, a harc villózását jelentették, hol negatív, hol pozitív fényben tűnve fel). Tehát Jób célja: a harcban maradás (nem elérni valahová). Majd ebben a harcban való megmaradásban formálódott ki Jóbon belül az az állapot, ami méltóképpen fogadhatta majd el Isten további áldásait (mert Isten sokkal többet adott Jóbnak, mint ami elveszett).

Egy példa: Egy betegek rehabilitációjával foglalkozó gyógytornász mondta, hogy a beteg számára a rendkívül megerőltető gyakorlatok végzésénél, a „nem bírom tovább” határa utáni lépés fog továbbvinni. Tehát amikor az ember már mindent megtett, amire képes, de még nem adja fel, még a küzdelemben marad, és az erején túl is tesz egy lépést, akkor az a lépés fogja a fejlődését segíteni. A mi feladatunk is a harcban maradás. A mi célunk sem kívül, hanem belül van, mert Isten valamilyen áldás elfogadására akar felkészíteni.

Radvánszky Ferenc
református lelkipásztor