Az Azték Birodalom felemelkedése és hanyatlása

Hogyan siratta esőisten Mexikót?

Bizonyára sok olvasónk ismeri Passuth László Esőisten siratja Mexikót c. történelmi regényét, mely az Azték Birodalom Hernán Cortés általi meghódításáról szól. De hogyan jött létre s miként bukott el a Kolumbusz előtti Amerika egyik legjelentősebb államalakulata?

Az aztékok a XIII. században barbár törzsként vándoroltak be – talán észak felől – Közép-Mexikóba, ahol már évezredes hagyományai voltak a civilizációnak, a Tolték Királyság XII. századi összeomlása után pedig több városállam osztozott a területen. A lassan civilizálódó jövevények 1345-ben a jelentős méretű Texcoco-tó egyik szigetén építették fel falusias településüket, Tenochtitlánt, mely eleinte Azcapotzalco város uralma alá tartozott, ám az aztékok 1428-ban a szomszédos Texcoco és Tlacopan városállamok segítségével kivívták a függetlenségüket, majd szövetkeztek velük, s ebből a városszövetségből született meg az Azték Birodalom magva. Egyesített hadseregeik az elkövetkező évtizedek folyamán meghódították egész Közép-Mexikót, a Csendes-óceántól a Mexikói-öbölig húzódó vidéket, miközben Tenochtitlán több mint 150 ezer fős nagyvárossá és birodalmi központtá fejlődött, mely kiterjedt a Texcoco-tó partközeli szigetcsoportjára. Jelentős tereprendezési munkálatokat végeztek, egyenesen futó csatornák hálózatával nagyjából négyszögletes tömbökre tagolták a települést, ahol a forgalom részben vízi, részben szárazföldi útvonalakon bonyolódott le, sőt voltak olyan főutak, melyek egyik felét szilárd úttest, a másik felét csatorna alkotta, s az utakat, valamint a tó partjáról a városba vezető négy széles, kövezett töltést is sok helyütt keresztülmetszették a csatornák, melyek fölött gerendahidak íveltek át. Így épült fel „az Újvilág Velencéje”. A külvárosokon kívül pedig mesterséges szigeteket hoztak létre növénytermesztés céljából, melyeken egyszerű, de hatásos módszerek révén kiváló terméseredményeket tudtak elérni.

Építészetük igen fejlett volt. Öt-hat emeletes épületeik, köztük pompás palotáik és templompiramisaik magas szintű matematikai ismereteikről is tanúskodnak, akárcsak naptáruk: majdnem csillagászati pontosságú, 365 napos naptárral rendelkeztek, számrendszerük pedig könnyen áttekinthető volt. Ezzel szemben írásrendszerük fejletlenebb volt, mint a majáké, bonyolult szójelekből és fogalomképekből állt. Ötvöseik, iparosaik keze alól gyönyörűen megmunkált arany és ezüst ékszerek, dísztárgyak kerültek ki, trópusi madártollakból pedig sokszínű szövedékké egybedolgozott színpompás köntösöket is készítettek. Mindezek ellentéte volt barbár vallásuk: kegyetlen emberáldozatokat mutattak be törzsi istenüknek, a háború és a nap istenének, Huitztlipochtlinak, valamint panteonjuk más alakjainak, ráadásul egyre tömegesebbeket, végül már évi 10–50 ezer embert (hadifoglyokat, rabszolgákat) áldoztak fel. Megjegyzendő: más közép-amerikai népekre is jellemző volt e barbár szokás, ha nem is ekkora méretekben. Szörnyűséges rítusaik mellett szelídek is akadtak, a tolték vallásból átvett Quetzalcoatl pedig a levegő, a művészetek, a kézművesség emberséges istene volt. A mitikus lényt egyébként a toltékok még korábbi, a Kr. u. I. évezredben felvirágzott civilizációktól vették át, s meglepő módon fehér, szakállas férfiként képzelték el. Réges-régen Közép-Amerikába sodródott jóindulatú európai hajótörött(ek)ről mintázhatták meg alakját.

A végletekig hierarchikus társadalom csúcsán a félistenként tisztelt uralkodó állt, a vezetőréteget a nemesek, a harcosok és a papok alkották, kiépült a tisztviselő réteg, voltak személyi szabadságot élvező parasztok, kézművesek, kereskedők, de rabszolgák is. A meghódított államok belső autonómiával rendelkeztek, de egyre nagyobb adókat nyögtek, és persze, ott élt bennük a szabadságvágy. Így amikor 1519-ben a kitűnő hadvezér, de könyörtelen hódító Hernán Cortés a mai Vera Cruz kikötőváros helyén partra szállt kicsiny, ám acél- és tűzfegyverekkel felszerelt seregével, előbb szövetséget kötött Cempoalla állammal, majd az aztékok ellen lázadozó tlaxcaltékokkal, s komoly indián segédcsapatokkal vonult Tenochtitlan felé. Az azték uralkodó, II. Montezuma (más forrásban: Moctezuma) zavarban is volt, mivel a fehér és szakállas spanyolokat sokáig Quetzalcoatl testvéreinek vélte, s nehéz szívvel, de beengedte őket fővárosába, sőt egy palotát is a rendelkezésükre bocsátott. A levegőben viszont ott rezgett a feszültség, majd ki is tört a harc a gyűrűbe zárt konkvisztádorok (és indián szövetségeseik), valamint az óriási túlerőben lévő aztékok között. Az ostromlottak élelmiszere, lőszere egyre fogyott, ezért 1520. július 1-jén éjjel Cortésék ki próbáltak csúszni a gyűrűből, ám az aztékok észrevették, s csaknem megsemmisítették a seregét. Elvergődött Tlaxcalába, majd újabb spanyol csapatokat hozott, a tlaxcaltékok is új hadat állítottak ki, nagy csatában megverte az aztékokat, 1521. augusztus 13-án pedig kemény ostrom árán elfoglalta Tenochtitlánt. A várost lerombolták (emlékeit régészek tárják fel), a tavat feltöltötték, s Tenochtitlan helyén megalapították Mexikóvárost. Az indián szövetségesek éppúgy spanyol uralom alá kerültek, mint az aztékok. Cortés lerakta a gyarmati uralom alapjait, több várost is alapított, ám később kegyvesztett lett, s megkeseredett emberként hunyt el spanyolországi birtokán.

Lajos Mihály