Kopriva Nikolett: HALOTTAK IDEJE

I.    

nagyanya az utolsó héten azt mondta, 
a szél ki fogja tépni a fák karját, 
lelopja a falakról az órát, 
az angyalok házfalára akasztja. 
vak bogarakká változunk, 
bezárkózunk a kertekbe. 
a madarak elhagyják az országot.
az utolsó napon azt mondta,
temessük mellé óráját, 
ne zavarja meg a szél
a halottak idejét. 
 

II.    

miközben beszélt, a függöny 
kicsúszott a karnis 
csipeszei közül,
kirepült az ablakon. 
a tárgyakon fakulni kezdett 
a szín, végül kontúrjaik is
szétfoszlottak. a szőnyeg 
zavaros tóvá változott, 
a padló réseibe folyt, 
csak egy béka és
néhány vízi növény maradt 
a helyén. a nagy szekrény 
recsegve nyúlt a plafonig, majd 
összezsugorodott.

egész éjjel virrasztottunk. 
észre sem vettük, hogy eloszlott
körülöttünk a ház, csak néhány erősebb 
tégla maradt
egymásba kapaszkodva. 
a fák karja a földön hevert. 
a madarak elhagyták 
az országot. 
 
III.    

nem találtunk haza 
a temetőből. 
a szél, amit csak tudott, 
felkapott. ruhákat, órákat, háztetőket, 
utcatáblákat szívtak magukba
az ország fölött lebegő felhők. 
a keresztekbe kapaszkodtunk, 
makacsul öleltük őket. 
a templomharang hosszasan
kongott a felhőkben.

A halottak ideje van most Ukrajnában, a halottaké, kik egyre többen vannak. Egyre többen lesznek odafent, egyre többen lesznek odalent, a földhalmok vádolnak helyettük. Ma már nem a néhány éve eltávozott szülőkhöz vagy korábban elhunyt nagyszülőkhöz, a sosem látott kedves ősökhöz járnak ki az emberek a temetőkbe – friss sírok áhítják a friss virágot és a friss könnyeket. Könnyes szemű, maszatos arcú gyermek riadtan néz bele a kamerába, tekintetében ott van a vágy: „Nem akarok többé háborút!”

Nem csak a madarak, a jó madarak hagyták el az országot; sokan úgy távoznak örökre, úgy lépik át a „határt”, hogy porhüvelyüket maguk mögött hagyják. Mert jó honpolgárok, jó hazafiak, holtukban is az országot szolgálják, amikor majd eljönnek, hogy összeírják a holt lelkeket, biztosan kilegyen a létszám.

Kopriva Nikolett költő, író, esztéta 1996-ban született Munkácson, ma Sepsiszentgyörgyön él. Így vall erről: „Életem első tizenhét évét Kárpátalján, Munkácson töltöttem, a következő tízet Magyarországon, Debrecenben, Budapesten és a Dél-Alföldön. Jelenleg Erdélyben, Sepsiszentgyörgyön élek, mert mintegy másfél évvel ezelőtt itt ismertem meg férjemet, Miklóssi Szabó István írót.”

Eddig két kötete jelent meg. Az utóbbi 2024-ben Kővé zsugorodott ország címmel. Jelenleg a Magyar Művészeti Akadémia alkotói ösztöndíjasa. 2021-ben a Búvópatak című folyóirat számára készítettem vele interjút: https://kmmi.org.ua/cikkek/hirek/amire-csak-a-fak-emlekeznek

                Lengyel János