A 7. német hadsereg végzetes veresége
A „falaise-i zsák”
1944. június 6-án amerikai, brit és kanadai csapatok szálltak partra Normandiában, áttörték az Atlanti fal ott húzódó szakaszát s megvetették lábukat a hídfőállásokban. Ám köztük és Franciaország belseje között ott állt a német 7. hadsereg, így a partraszállást követő normandiai csatában dőlt el, megnyílik-e az út Párizs felé.
A szövetségesek számára a legkomolyabb veszélyt a német páncéloshadosztályok jelentették, melyek az invázió legelején talán még a tengerbe is szoríthatták volna a partra szálló erőket. A Loire és a Zuider Zee között hat hadosztály állomásozott. Hármukat Rundstedt tábornagy, a német Nyugati Főparancsnokság főparancsnoka tartotta tartalékban, de csak Hitler engedélyével vethette őket harcba, míg a többit a Führer a Nyugati Főparancsnokság B hadseregcsoportját vezénylő Rommel tábornagy rendelkezésére bocsátotta. A túlbonyolított helyzetet tovább rontotta, hogy a partraszállás teljesen meglepte a németeket. Meteorológusaik ugyanis elhúzódó viharos időt jeleztek, mely ellehetetlenítette volna az inváziós erők átkelését a La Manche-csatornán. Így a 7. hadsereg főparancsnoka, Dollmann vezérezredes Bretagne-ba utazott egy hadgyakorlatra, Rommel hazasietett Németországba, a felesége születésnapjára, Rundstedt pedig – akárcsak Hitler – Calais-nál várta a támadást, s jó ideig nem tudták, hogy a normandiai akció csak figyelemelterelés vagy maga az invázió. Dollmann vezérkari főnöke ugyan hosszadalmas egyeztetés révén elérte, hogy Rommel Normandiában állomásozó 21. páncéloshadosztályát a 7. hadsereg rendelkezésére bocsássák. A Rundstedt alá rendelt s szintén a harctevékenység közelében tartózkodó két további hadosztály bevetésére viszont Hitler nem adott engedélyt, kijelentetve, hogy nem akarja azokat elhamarkodottan bevetni. Így – jócskán megkésve, 15 órakor – csak a 21. páncéloshadosztály tankjai indultak el a tengerpart felé, ám mielőtt odaértek volna, rájuk csaptak a dél-angliai támaszpontokról felszállt vadászbombázók és csatarepülők, rakétáikkal, gépágyúikkal egymás után lőtték ki a harckocsikat, valamint a hadosztály légvédelmi lövegeit. Ráadásul a németek hátában vitorlázógépeken brit erők értek földet, ágyúkkal, tankokkal, így a 21. páncéloshadosztály visszavonult. Amikor pedig másnap este Hitler engedélyt adott a másik két kért hadosztály bevetésére is, már késő volt.
Ekkorra már mind Dollmann, mind Rommel Normandiába ért. A B hadseregcsoport vezetője az amerikaiakat gyaloghadosztályokkal, a briteket és a kanadaiakat pedig páncéloshadosztályokkal akarta beszorítani a tengerbe, az amerikaiak azonban visszaverték a támadásokat, s bár a páncélosok bevetésével meghátrálásra kényszerítették a fontos közlekedési csomópontot, Caent átkarolni igyekvő kanadaiakat, ám a hídfőállások felszámolásához ezek az erők már nem voltak elegendők. Ráadásul a partokra mind több szövetséges katona, nehézfegyver és hadianyag özönlött. Természetesen német erősítések is érkeztek Normandiába, ám a totális amerikai–brit légi fölény révén a szövetséges bombázók súlyos csapásokat mértek a közlekedési hálózatra, megnehezítve a hadianyagok mozgatását, s a vadászbombázókkal együtt komoly veszteségeket okoztak az ellenséges csapatoknak is.
A szövetségesek első jelentős győzelmére a front nyugati részén, a Cotentin-félszigeten került sor, ahol az amerikai Collins tábornok előbb kettévágta a földdarabot védő német erőket, majd csapatai nagy részével északnak fordult, s a fontos kikötőváros, Cherbourg felé nyomult. Áttörte az ellenséges vonalakat, s június 26-ra elfoglalta a várost. A front középső és keleti szakaszán nehezebben bontakozott ki a brit, kanadai, amerikai offenzíva. Az ekkor még az egész szövetséges szárazföldi haderőt parancsnokoló brit Montgomery tábornagy keleten támadásra indította a 2. brit és az 1. kanadai hadsereget, hogy Caenon át Falaise felé törjenek át. Június 26-án az Odon folyónál hatalmas csata bontakozott ki. A német védelem roppant szilárd volt, ám a briteknek mégis sikerült átverekedniük magukat a folyón, a hídfőállás ellen indított két ellentámadás pedig összeomlott a védelem tűzében. Ezt követően Montgomery július 7-én kanadai és brit csapatokkal offenzívát indított Caen elfoglalására. Az első roham elakadt, ám az angol nehézbombázók nagy erejű légitámadása után a második roham már tért nyert, estére a város a szövetségesek kezébe került, a csapatok további előrenyomulását viszont megállították az idevezényelt német páncéloshadosztályok.
Hamarosan azonban Montgomery terveinek megfelelően megkezdődött a 7. hadsereg bekerítése. Bradley tábornok 1. amerikai hadserege július 25-én frontáttörést indított Périers és St. Lo között. Az amerikai nehézbombázók elsöprő szőnyegbombázását követően offenzívába lendültek Bradley gyalogos- és páncéloshadosztályai, s oldalba kapták a 7. hadsereget, melynek védelme a Vire folyótól nyugatra különálló részekre szakadozott. A 3. amerikai hadsereget vezető Patton tábornok pedig július 30-án elfoglalta Avranchest, az amerikai harckocsiékek támadása nyomán a németek nyugati frontja összeomlott, majd a tábornok egységei kisebbik részét Bretagne felszabadítására irányította, míg csapatai zömével nagy ívben keletre fordult, így a 7. hadsereg hátába került. Ezzel egyidejűleg a 2. brit hadsereg észak felől indított támadást, s bár nem ért el áttörést, de éket vert a 7. hadsereg és a tőle keletre harcoló, Caen térségét védő nyugati páncéloscsoport közé, egyúttal pedig erős nyomás alá helyezte a német védelmet. Von Kluge tábornok, a 7. hadsereg új főparancsnoka visszavonulást indítványozott, hogy kicsússzon a bekerítésből, Hitler azonban nyugat, konkrétan Avranches felé indított ellentámadásra adott parancsot, ami öngyilkossággal ért fel. (Rommel ekkor már nem vett részt a hadműveletekben, mivel parancsnoki gépkocsijára két brit vadászgép csapott le, a tábornagyot súlyos sebesülésekkel szállították kórházba, így a védelem egyik oszlopa kidőlt.)
A német offenzíva az augusztus 5-ről 6-ra virradó éjjel indult meg. A 3. amerikai páncéloshadosztály azonban feltartóztatta az élen haladó 2. német páncéloshadosztályt, mely ellen a reggeli, délelőtti köd felszállása után hihetetlenül heves légitámadásokat intéztek a brit és amerikai vadászbombázók, s a többi német egységnél sem volt könnyebb a helyzet. A légi fedezetükre küldött vadászgépek még a célterület fölé sem értek, amikor lecsaptak rájuk a szövetséges vadászgépek, Bradley pedig magához ragadta a kezdeményezést. Teljesen lezárta az Avranches felé vezető utakat, szétzúzta az ellenséges jobbszárnyat, majd fokozatosan felgöngyölítette a balszárnyat is. Keletebbre a brit 2. hadsereg elfoglalta a Mont Pincon magaslatot, majd áttört az Orne folyón, az 1. kanadai hadsereg offenzívát indított Falaise felé, Patton pedig északnak fordult, hogy a britekkel és a kanadaiakkal együtt befejezze a 7. hadsereg bekerítését. A kanadai páncélosok – nyomukban a gyalogsággal – a támadást előkészítő légibombázás után rohamra indultak, ám kezdeti sikereik után előrenyomulásukat megállították a német harckocsik és páncéltörő lövegek, sőt egy ellenlökés vissza is vetette őket. Augusztus 12-én azonban Patton elfoglalta Alencont, a 7. hadsereg utánpótlási központját, két nap múlva pedig a kanadaiak újabb támadást indítottak Falaise felé, harckocsitámadással áttörték az első német vonalakat, augusztus 17-re pedig elfoglalták a várost. Eközben Patton ugyanoda tartó csapatai kemény harcokat vívtak az ellenük felvonult három német páncéloshadosztállyal, ám a „falaise-i zsák” szája így is egyre összébb szűkült. A tőle nyugatra kialakult szűk katlanba szorult, tüzérségi és légicsapások alatt álló német csapatok szerencséjére Model tábornagyot nevezték ki a 7. hadsereg élére, aki úgy bújt ki Hitler őrült parancsai alól, hogy az első vonalakban tartózkodva szinte elérhetetlen volt, és amikor mégis elérték, sajnálkozva közölte, hogy ő már végrehajtotta ezt vagy azt a hadmozdulatot. Most sem vette figyelembe a Führer „végsőkig kitartani” utasítását, hanem parancsot adott a visszavonulásra. S bár augusztus 19-én a 3. amerikai és a 2. brit hadsereg egységei bezárták a „falaise-i zsák” száját, másnap sikerült rést nyitniuk a németeknek, s hat órán keresztül nyitva tartottak egy utat, melyen a 7. hadsereg egyharmada – szinte minden nehézfegyverét hátrahagyva – kicsúszott a bekerítésből. A következő napon végrehajtott áttörési kísérlet azonban elbukott, s a 7. hadsereg zöme letette a fegyvert.
A szövetségesek előtt megnyílt az út Párizs felé, ahol a francia ellenállás győzedelmes felkelést robbantott ki, majd hamarosan egész Franciaországból kiűzték a megszállókat.
Lajos Mihály
