Bem apó öt napja

A vízaknai vereségtől a piski diadalig

Hogy egy súlyos vereség után is talpra lehet állni, hogy az elszántság és a kitartás csodát tud művelni, hogy öt nappal egy elvesztett ütközet után, egy négynapos, szinte szakadatlan harcok közepette végrehajtott visszavonulást követően fényes győzelmet lehet aratni az üldöző ellenség fölött, arra kitűnő példa Bem tábornok Vízaknától Déváig tartó visszavonulása, majd a piski csata, melyet 177 évvel ezelőtt, 1849. február 9-én vívtak meg.

Az 1848 őszén Erdélyből kiszorított erdélyi magyar hadsereg főparancsnokságát átvevő, seregét újjászervező Bem József tábornok 1848 decemberében sikeres offenzívát indított az erdélyi osztrák hadsereg, a román határőrezredek és a Habsburg-párti román népfelkelők ellen. 1849. január 2-ra felszabadította Észak-Erdélyt, Bukovinába űzte a román határőrcsapatokat, majd délnek fordult, s diadalmas előrenyomulása eredményeként január végén már az erdélyi Habsburg-csapatok fő támaszpontja, Nagyszeben alatt állt. A január 21-én megvívott nagyszebeni csata azonban a császári fegyverek győzelmét hozta, így Bem visszavonult Szelindekre, ahol három nap múlva újabb ütközetre került sor, melyben a honvédek – keményen megvetve lábukat – sikeresen visszaverték az osztrákok támadását. Főparancsnokuk, Puchner táborszernagy – hogy még tovább növelje amúgy is túlerőben lévő seregét – erősítést kért a Temes-közben harcoló Habsburg-erőktől, melyek egy kisebb része el is indult Nagyszeben felé. Ugyanakkor Bem is számított az Arad–Déva országúton felé indított magyarországi segélyhadakra, elébük vezényelt Dévára két gyalogzászlóaljat, valamint egy huszárezredet, serege többi egységével pedig Vízaknára vonult.

Február 4-én hajnalban jelentést kapott Puchner közeledéséről, így a domborzati viszonyokat kihasználva, jól védhető állásokban helyezte el seregét. Sikeresen vissza is verte a császáriak rohamát, majd támadást indított a meghátráló osztrákok ellen, akik azonban rendezték soraikat, s túlerejük révén, elsöprő erejű ellentámadásba lendültek, súlyos vereséget mérve Bemre. Nagy mennyiségű hadfelszerelés, közte a magyar ágyúpark nagy része Puchner kezébe került, akit úgy meglepett a nem várt nagy siker, hogy aznap nem is üldözte a visszavonuló honvédsereget. Bem, hogy elkerülje csapatai összetorlódását, a betegeket és a sebesülteket szállító kocsikat előreküldte Szászsebesre, a császári kézen lévő gyulafehérvári erődítményből azonban egy osztrák egység nagyszámú román népfelkelővel együtt megrohanta a várost, a kicsiny magyar őrséget lemészárolták, majd könyörtelenül leöldösték a betegeket és a sebesülteket. Ennek hírére a honvédsereg azonnal Szászsebeshez vonult, és elsöpörte a város védelmére felsorakozott ellenséges csapatokat. Hamarosan azonban Puchner is ideért, s megkezdte Szászsebes lövetését. A magyar tüzérek ritkán válaszoltak, kisszámú lőszerükkel takarékoskodva, megmaradt ágyúikkal csak jól bemért célpontokra tüzeltek, majd Bem merész kitörést hajtott végre, és visszavetette a császári erőket. Másnap az osztrák had újból megközelítette a várost, és megkezdte annak bekerítését, miközben a Gyulafehérvárról idevezényelt Habsburg-csapatoknak a Szászváros felé vezető utat is le kellett volna zárniuk. Puchner megadásra felszólító parlamentert küldött Bemhez, aki viszont tudomást szerzett a gyulafehérváriak késlekedéséről, s miközben időhúzási célból tárgyalni kezdett a hadi követtel, csapatait azonnal útnak indította Szászváros felé. Majd miután azok már útban voltak, nemet mondott a parlamenternek, s a még mellette maradt egységekkel együtt követte serege zömét. Mire a császáriak beözönlöttek Szászsebesre, már csak a magyar had hűlt helyét találták. A honvédek azonban nem voltak könnyű helyzetben, mert bár a gyulafehérváriak késtek, a román népfelkelők már ideértek, s hatalmas tömegükön szuronnyal kellett utat vágni maguknak Szászvárosig. Miután átverekedték magukat rajtuk, a várost is rohammal kellett bevenniük. Ezt követően Bem ismét egy váratlan ellenlökéssel lepte meg az üldöző császári sereget, melyet sikerült is megállítania, így az erdélyi hadseregnek Piskin átvonulva sikerült elérnie Dévát, ahol találkozott a magyarországi segélyhadakkal, s megerősödve készült fel a másnapi összecsapásra, az erdélyi téli hadjárat döntő ütközetére, a piski csatára.

A falutól keletre folyó Sztrigy sebesen rohan a Maros felé, közepén még kemény télben sem fagy be a víz, így csak a fölötte átívelő hídon, valamint – üggyel-bajjal – egy vízimalomgáton lehetett átkelni rajta. A csatát tüzérségi párbaj nyitotta meg, majd támadásba lendült a magyar származású, de Habsburg-szolgálatban harcoló Kalliany tábornok gyalogdandárja, mely előbb a folyóparttól nyugatra, a Déva–Szászváros út mellett álló vendégfogadóból szorította ki az ott tüzelőállást foglalt honvédeket, majd elkeseredett kézitusában a Sztrigy keleti partján felsorakozott összes magyar gyalogsági egységet átnyomta a túlpartra. Kemény Farkas alezredes ekkor huszárrohamra adott parancsot, ám ez összeomlott az ellenség golyó- és kartácszáporában. Ezt követően a gyalogság próbálta visszafoglalni a hidat, ahol közelharc bontakozott ki. Ekkor ért a helyszínre Czetz János, Bem vezérkari főnöke, aki sortüzet vezényelt a Máriássy-zászlóaljnak, az ágyúkat pedig jobb lövegállásokba állíttatta, ahonnan hatékonyabban tűz alá vehette az osztrákokat. Mire Bem a hídhoz ért, a honvédek már visszafoglalták azt, s egyre több gyalogsági és lovassági egység, valamint több löveg is átkelt rajta. A császáriak ekkor, nehogy üldözőbe fogják csapataikat a magyarok, rohamra indították lovasságuk zömét, a velük szemben felfejlődő huszárokat pedig gyilkos erejű oldalazó tűz alá vette egy, a part menti bozótosban lesállást foglalt ellenséges zászlóalj. A huszárok megfuttak, magukkal rántva a gyalogságot. Pánikhangulat lett úrrá a hídon visszaözönlő magyar csapatokon, s félő volt, hogy ha ez elharapózik, akkor a támadásba lendülő császáriak szétszórják az erdélyi hadsereget, Bukovinából is Erdélybe tör az ellenség, a magukra maradt székelyek összeroppannak, s Erdély ismét elvész. Ezért mondta Bem híressé vált szavait: „A híd enyém marad, vagy meghalok.” Úrrá lett a kialakulóban lévő pánikon, és rendezte a honvédek sorait. Közben azonban újabb és újabb osztrák gyalogcsapatok keltek át a hídon, fedezésükre pedig a túlpartról szüntelenül dörögtek a császári ágyúk, ám eközben a szó szoros értelmében ellőtték a puskaporukat. Tüzük lanyhulni kezdett, majd elült. A váratlanul beálló csendet vágták ekkor ketté Bem lövegei, melyek elsöprő erejű golyó- és kartácszápor alá vették az osztrákokat, majd a főparancsnok gyalogsági rohamra adott parancsot. Az osztrákok körében kitört a pánik, az ellenük vezényelt huszárok pedig Szászvárosig üldözték a menekülőket. Megnyílt az út Nagyszeben felé, mely bő hónap múlva magyar kézbe került…

Lajos Mihály